A „kétlaki” (miskolci és budapesti) MissionArt Galéria fővárosi termében kamaratárlat vernisszázsán mutatták be a festőről újonnan megjelent albumot, amelyet a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó publikált a művész halálának hetvenedik évfordulója alkalmából. Nagy István (1873–1937) életéről és munkásságáról számos korábbi közlés ellenére is tud újat mondani a Lóránth László–Sümegi György szerzőpáros, időközben előkerült dokumentumok, levelek, fotók, avagy beszélgetések, közlemények és cikkek tükrében.
Az emlékkiállításon huszonnyolc képet láthat a közönség november 21-ig.
A dátummal is ellátott munkák közül a legrégebbi a Fejkendős öregasszony 1910-ből való szénrajza, a Házak a domboldalon három évvel később született azonos technikával, a Bajuszos férfiportré pasztellel készült 1915-ben, míg a Kalapos férfiportrét egy esztendő múlva már ismét legkedvesebb munkaeszközével – szénnel – vetette a papírlapra. Érdekes megfigyelni a húszas évek elejéről származó Kucsmás fiú és Űlő parasztfiú, valamint a beszélgetők szénrajzai esetében, hogy akkoriban sokkal ritkásabban satírozta be a felületet, emiatt ezek a „szálkás” vázlatok jóval világosabbaknak tűnnek az átlagosnál. Másik tanulságos felfedezés a magánéleti vonulat felbukkanása, hiszen eddig jobbára csak hátraszegett fejtartású önarcképeit, vagy szeretett édesanyja ezer ránctól barázdált, fejkendős portréját ismertük tőle eredetiben és sokszor reprodukálva egyaránt. Most viszont feleségének szokatlan beállítású – mert a nézőnek teljesen háttal álló és csak félprofilban visszatekintő – alakja kelheti fel a figyelmünket 1926-ból, ráadásul az ablak előtt könyökölve, ellenfényben. Ezzel olyan puha glóriába vonja, mintha egy Rippl-Rónaitól való képet szemlélnénk. A kék ruhás pasztellt a művész megözvegyült menyének tulajdonából állítja most ki a MissionArt, akárcsak a Zöld sapkás fiút 1931-ből, amelyik István fiát örökíti meg kiskorában.
A reá olyannyira jellemző tájképek sorában az erdélyi Csucsa 1926-os pasztellje asszimmetrikus szerkesztése miatt „lóg ki a sorból”, az őszi hegyoldalon hosszú árnyékokat vető, magányos fákkal, egy évtizeddel később pedig a Két tehén üresen hagyott fehér foltja a mögöttes hegyvonulatok és fenyvesek szénfekete hátterével a kőkorszaki ősember manapság is megcsodált, fáklyakorommal pingált barlangrajzait juttatta eszembe, annyira lényegretörő a komponálása. Más témakörben rokona ennek a puritánságban a Téli Bakony pasztelljének három csupasz bokra az előtérben. Az idős kor elesettségét minden szűkszavúsága ellenére is meghatóan példázza a Székre támaszkodó öregasszony hajlott alakja, míg az élet alkonyának ellentéte a Fejkendős lány, aki még bizakodva tekint a jövőbe.
Nagy István munkásságában sűrűn előfordulnak büszkén szembenéző önarcképek, most viszont ritkaságnak számít Gondolkodó címmel fekvő félalakja jobbjára támaszkodva és lehúnyt pillákkal 1927 tájáról, amelyet magántulajdonból kölcsönöztek a jubiláris kiállításra. Ugyancsak valódi „csemege” a műbarátoknak kevés olajképe közül a Csíki táj kis méretű kartonja éppúgy, mint pasztell virágcsendéleteinek sorozatából egyetlenegy ízelítő – a szabályt erősítő kivételként – a huszas-harmincas évek fordulójáról. Végül 1923-as, dedikált fotója hozhatja még közelebb a mai nézőhöz az életében is mindig félrevonuló és magábazárkózó mestert. Az utókor érdeklődését sok, eddig ismeretlen részlettel, újonnan felbukkant adatok közlésével vagy korábbi tévedések korrigálásával elégítheti ki a friss kiadású, 224 oldalas könyv példásan gazdag szöveg- és képanyaga.
