Egy órás különbséggel nyílt meg Ernst Hilger bécsi iker-galériájában – a Dorotheergasse 5. és 12. alatt – két keletről érkezett tárlatanyag, amelyet egyformán szeptember 27-éig kereshetnek fel az érdeklődők. Az egyik címe „Szputnyik – Moszkva” lett a föld körül keringő szovjet műholdak neve nyomán, ami oroszul „kísérőt” jelent. Ilyen „utitársnak” tekinti magát Bernhard Wolf kurátor, a grazi Forum Stadtpark igazgatója, aki a rendszerváltás óta többször is megfordult az orosz fővárosban, így meglehetősen jól ismeri a kortárs képzőművészeti miliőt.
A viharos gyorsaságú orosz gazdasági-politikai-társadalmi változások hűséges tükre és frissen reagáló interpretátora próbál lenni az ottani „szcéna”, amelynek legjelentősebb aktuális pozícióit igyekszik feltérképezni ez a csoportos seregszemle. A valóság gyors és precíz dokumentálását már puszta technikájával is jól jelképezi a fotózás, amely napjainkban a képzőművészeti ágazatok egyenrangú társa és sokat alkalmazott, divatos eszköze lett. Ebben a műfajban kommunikál például a magát csupán nagybetűkkel jelző AES+F alkotócsoport, a hófehér próbaruhás balettiskolások csoportjáról felvett 2001-es c-print sorozatával, amelynek színtere az orosz cárnak küldött porosz királyi ajándék, a második világháború zűrzavaraiban nyomtalanul eltűnt, de német segítséggel mára rekonstruált „borostyán-szoba” Szentpéterváron. A régi tradíciók ragyogásával szemben a jelen technikai vívmányai felé fordul tavalyi fotográfiáin Vlagyiszlav Jefimov, míg Alexander Petlura az ezredfordulón készült színes fotóciklusában – A tárgyak birodalma összefoglaló címmel – a fogyasztói társadalom által eldobott, használt holmik között turkáló emberekről szól, akiknek elégedett arca csak tovább fokozza a helyzet szomoruságát. A humorérzék az erőssége Arisztark Csernyisev installációinak is, például „űrbéli azonosítatlan tárgynak” tűnő, piros poliészter plasztikába ágyazott 2003-as monitorjának. A hagyományosabb eljárások közül Bronyiszlava Dubner 1998–2004 között gouache-festékkel mázolta zsírpapírra gyermekien naív óriásvirágait, amelyeknek szinte szecessziós dekorativitását az alapanyag áttetszősége varázsolja líraivá. Olajjal vitte fel a vászonra fehérre mázolt arcú bohócokról pingált tavalyi Maszk-ciklusát Maria Pogorzelszkaja – amelynek jelképes üzenete közérthető a néző számára –, de a kedvencem Kiril Rubcov tragikomikus alapállása, aki akrillal festi falapra régi cégtáblákra emlékeztető, vásárian harsány figuráit Russzkij robot (Orosz munkavégzés) elnevezésű 2005-2007 közötti tablóin. Már a címadás is keserű szájízt okoz a második világháború után „málenkij robotra” elhurcolt középeurópaiak körében, de az autómosó műhelyben szexis fürdőruhában slagozó nő mellé cirill betűkkel firkálja a falra a fonetikus angol köszönést, hogy „gudbáj”.
A harmincas éveit taposó román Alexandra Croitoru nemzedékének vezéregyéniségei közé tartozik és Bécsben kiállított munkáit Ruxandra Balaci, a bukaresti MNAC (Museul National de Arta Contemporana) kortárs művészeti múzeum igazgatója válogatta. Színes fotóin félig fiktív „helyszíni riportokat” rögzít a román fővárosban – piros-sárga-kék nemzeti színekben tartva – az ottani változásokról, miközben ausztriai látogatása alatt a császárváros turisztikai látványosságait kereste fel, kezében bedekkerrel, magát álarcos terroristának álcázva, hogy napjaink folyton leselkedő veszélyeire figyelmeztessen még egy ilyen közmondásosan kedélyes, békebeli környezetben is. Friss projektjének másik része az ezzel párhuzamosan készült rajzok sorozata – mint a fotográfiák előkészítő vázlatai –, a harmadik fejezet pedig egy közös munka Stefan Tironnal és ez a fényképekhez nyomtatott szövegeket valamint hangzó anyagokat mellékel kiegészítő dokumentációként. A nemzetközi műkereskedelemben évek óta feltűnően „nyomuló” oroszok mellett az EU-ba frissen belépett románok is bámulatos iramban zárkóznak fel Európához…
