Bár a bécsi intézmény az egyedi vagy sokszorosított grafikák mellett idestova másfél évszázada gyűjt fényképeket is, csak az ezredfordulótól különítettek el erre tudományos részleget. Azóta – főként jelentős magántámogatások bevonásával – másfél millió eurót fordítottak következetesen az új szerzeményekre. Ezekből válogattak össze kétszázötven fotót Blicke, Passanten – 1930 bis heute (Pillanatok, járókelők – 1930-tól napjainkig) összefoglaló elnevezéssel, amelyek szeptember 16-áig láthatóak. Janos Frecot, a Berlinische Galerie nem kevésbé híres fényképgyűjteményének korábbi vezetője a mostani bécsi bemutató kurátora. Ő nem tartozik a poroszosan merev és precíz tárlatrendezők közé, ezért a szerzőket épp olyan lezserül kezelte – fotóművészektől a fotóriporterekig téve egyenlőségjelet –, mint ahogyan a témákat is nagyvonalúan csoportosította – történeti vagy földrajzi szempontból egyaránt.
Ennek megfelelően, a közel nyolc évtizedes visszapillantás eléggé változatosra sikerült. A hosszadalmas beállítástól és műtermi bevilágítástól a szó szoros és átvitt értelmében vett pillanatfelvételig meglehetősen széles a skála, éppúgy, mint a konkrét korhoz, térhez kötött témáktól az időtlennek tűnő fényképekig. A végletek állandó jelleggel felbukkannak: spontán vagy előre eltervezett, merev mozdulatok éppúgy előfordulnak, mint hosszú, vetett árnyékok és felvillanó fények, valós dokumentumok és szürreális ötletek stb. Miközben Bogdan Dziworski elsősorban gyerekek és fiatalok örömteli arckifejezéseit rögzíti, Julius Shulmant kizárólag az építészeti elemek formáinak variációi érdeklik és mégis, mindketten beleférnek az „urbánus részletek” kategóriájába, akárcsak Jitka Hanzlová kimondottan konceptuális kompozíciói az elmagányosodásról, a város pereméről. A tükröződésekkel, a fények és árnyak frappáns kontrasztjaival folytat kísérleteket Lisette Model, akárcsak Lee Friedlander és még ők is ugyanebbe a csoportba sorolhatók, azzal a különbséggel, hogy náluk a modern metropolis már annyira irreálissá válik, hogy a nézőre is rémítőleg hat, mivel nyomtalanul el lehet benne tűnni a szerző által kreált atmoszféra szerint. Még mindig a példaként kiragadott témakörnél maradva: Daido Moryama Tokio éjszakai életéről készített látványos ciklust, amelynek mesebeli tarkaságában a megapolisz álomszerűségére helyezi a hangsúlyt elsősorban, ahogyan az a vidékről elvágyódók vagy a külföldi túristák fantáziájában jelenik meg jobbára és nem sok köze van a szürke hétköznapok realitásához. Ahol pedig az emberi figurák kerültek a fotós érdeklődésének előterébe, ott a parányi rebbenésektől a széles gesztusokig, a szem csillogásától a mély barázdájú arc-ráncokig vagy egyes kiragadott testrészektől a teljes alak megörökítéséig nyílik az olló. A tárlat látogatója a legkülönfélébb helyzetekbe élheti bele magát és képzeletében szabadon, egyénileg szőheti tovább a képen kínált alap-szituációk színes folytatását.