Szerényen csak ezt a címet kapta az a retrospektív kamaratárlat, amely a hetven éves Paulovics László három országban létrehozott, fél évszázados életművéből válogatott festményeket és grafikákat mutat be a budapesti Duna Galériában augusztus 3-áig, frissen megjelent albumának kíséretében.
Pedig a sokoldalú alkotó színházi díszlet- és jelmeztervek, folyóirat- és könyvillusztrációk, monumentális külső- és belsőépítészeti dekorációk fáradhatatlan mestere volt az erdélyi Szatmárnémetiben, 1985-ös németországi „kimaradása” óta pedig barendorfi és szentendrei műteremháza között ingázik..
Nekem – természetesen – a pályakezdést bemutató fala a legkedvesebb, hiszen ifjúkori közös emlékeinket idézi. A linóleummetszetek közül a Halászok (1961) vagy a Fürdőzők (1962) geometrikus és organikus formák frappáns kontrasztjai, a dekoratívan tömör Bivalyok (1962) pocsolyája és a lírai Napbanézők (1963) szerelmespárjának égboltja Van Gogh vonalkavargását idézi, a Tavasz (1968) ölelkező fiataljai már narancs háttérrel virítanak, míg a Két akt (1985) műtermi enteriőrje Matisse florális mustráira rímel. Talán ebből is kiderül, hogy Paulovics László világéletében nyugtalanul kereste és egyre-másra meg is találta a megújulást. És akkor hol vannak még ugyanebből a periódusból lengyelországi tanulmányútjának könnyű tollvonásokkal vázolt, barokkosan cikornyás műemlékegyüttesei, amelyekből kiállítást rendeztem 1967-ben a nagyszalontai Csonkatorony tövében ? Korabeli festményei javarészt szétszóródtak köz- és magángyűjteményekben, de a Lányok (1965) tömör sárga-zöld-narancs-kék színfoltokban virítanak – fekete kontúrokkal –, az ezzel azonos datálású Ősszülők pedig szinte teljesen elvont, kubista formaritmusokban tömörülnek
Újabb cezúra, kényszerből választott második hazájában ismét más témák, stílusok és technikák…. 1992-től például D’43 közös monogrammal és római sorszámmal a Donkanyarban bekövetkezett második világháborús katasztrófa magyar hőseinek és áldozatainak állított emléket színes tussal. A mostani kiállításon egész falat töltenek be ezek az egyedi grafikai lapok, amelyeken az olyan egyetemes jellegű emblémák mellett, mint a deszkából ácsolt fakereszt, még többet mondanak az üresen hagyott és pusztaságukkal vádoló felületek . A fekete satírozások keszekuszasága jól érzékelteti a tragikus zűrzavart és éles ellentétben áll a végtelen hómezők kilátástalanságával. Az anyaországban ismét otthonra lelve, 2006-tól a Kapuk hasonló jellegű ciklusa képezi a tárlaton a folytatást. Ezek a „falfirkák” viszont – talán a rend és rendetlenség kontrasztjának kihangsúlyozására – eleve kockás papírra kerültek, a leheletfinomságú színes tusfoltokat pedig neonfényben rikító spray-fújások fokozzák harsányabbá. Lám, Paulovics László ebben is halad a korral és betöltött évtizedei ellenére is napjaink gyermeke maradt. Az egyidejű olajképek vonulatában a Galaxis (2004) ciklusának alapvető építő eleme a gömb-forma és találó tárlatrendezői ötlettel a kozmikus víziók mellé kerültek az azonos évjáratú Nagyvirágok vagy az Égi virágok hasonló stílusban megoldott, vázába helyezett csokrai is, akárcsak a Táltos király szintén kerekded maszkja, amely ugyanezt a formarendszert veszi át és fejleszti tovább. Tavalyról a nagy és egységes színfoltokban, flottul feldobott Párkák hármas nőcsoportja avagy a Zöld akt plakatív sommássága nekem Vaszary piktúrájának franciás eleganciáját juttatta eszembe, míg az idei Olvasó nő ruhájának arannyal cirádázott virágai reneszánsz brokátok cirádáit idézték.. Legújabb terméséből a Meglepő ajánlat hármas portréja legalább olyan talányos feladvány és megfejtésre vár, mint a Modellek szünetben vagy a piros ász című sokalakos kompozíciója. Ahogy én ismerem indulásától kezdve, a tavaly hetvenet betöltött Paulovics László minden bizonnyal még további meglepetéseket tartogathat számunkra…