A kortárs seregszemle (Art Moscow) után tíz nappal nyílt meg az orosz fővárosban a szintén nemzetközi antikvitás-kiállítás, az 5. Moscow World Fine Art Fair. Elegáns színhelye az 1817-ben épült Manézs a Vörös-tér peremén, a Kreml közelségében, amely 1917-ig katonai gyakorlatok és lovas parádék céljaira szolgált, azóta pedig reprezentatív kulturális rendezvények hajléka. Az MWFAF május 28-tól június 2-ig tartott, Ausztráliától Finnországig és az USÁ-tól Japánig húsz ország hetvenhat galériásának részvételével (ebből ötvenhat a képző- és iparművészet, húsz pedig óra-ékszer kategóriában). A széles kínálati skála időben az ókori márványbüsztöktől a kortárs fotográfiáig, stílusban pedig a távol-keleti kultikus tárgyaktól a modern dizájnig ívelt.
Az már korábban is nyílt titok volt nyugati műkereskedelmi berkekben, hogy itt nincs olyan csillagászati ár, amelyet a Szovjetúnió összeomlása utáni privatizációban milliomossá, majd pedig a nyersanyagárak robbanása után milliárdossá vált orosz oligarchák ne tudnának megfizetni. Azt viszont – saját bevallásuk szerint – csak most kezdik észrevenni a rátarti és nyereségorientált galériások, hogy az eleinte hátuk mögött jogosan lenézett újgazdagok milyen gyorsan beletenultak a műgyűjtői szerepkörbe és saját rituáléik alakulása mellett pallérozódott az ízlésük is. A párizsi Benjamin Steinitz rangos antikbútor kereskedő például nem először szerepelt a moszkvai mustrán, mégis „elvétette a lépést”, amikor viszonylag igénytelen neogótikus garnitúrát állított ki a standján, amelyből egy „trónszék” mindössze 100.000 $ volt. Nyilvános önkritikát gyakorolt az Artnet magazin hasábjain, mivel egyik stabil orosz vásárlója inkább egy nagy méretű Boulle-bútordarabot keresett nála, úgy három millió dollárig bezárólag, de ilyesmire nem volt felkészülve. Annál értékesebb és ritkább darab volt viszont standján a feltehetőleg Moszkvában készült hatkarú ezüst csillár cirill felirattal a 17.-18. század fordulójáról. Bár először vett részt az MWFAF mezőnyében a Müncheni Kunstmesséről a márkás porcelánra orientált dr. Dagmar Holz Königswinterből, mégis „fején találta a szöget”. Az egykori cári környezetbe ugyanis a szász fejedelmi udvarból vitt régi, márkás meisseni porcelánt. Böttger 1720 körüli füles-fedeles kannáját a híres augsburgi ötvösműhelyben foglalták ezüst keretbe, Kandler és Eberlein 1737-38-as hattyú-reliefes hófehér garnitúráját pedig nem véletlenül ékesíti a színes uralkodói címer aranyozott szegélyű peremén, mert csak királyi fogadásokon terítettek vele Drezdában. A híres francia bútortervező A. Foullet szignójával és pecsétjével hitelesítve adekvát kínálat volt a párizsi Galerie Chadelaud részéről is egy cirádásan faragott és dúsan aranyozott szekreter is a 18. századi Versailles-ból. A szervezők az idén először hívtak meg patinás árverési házakat is Európából, azzal a jogos indoklással, hogy manapság egyre nagyobb szerepet játszanak a műkereskedők valamint a műgyűjtők közötti kapcsolat megteremtésében. A közel félezer oldalas, vaskos katalógusban örömmel fedeztem fel a salzburgi hercegérseki Rezidencia tavaszi régiségvásárának egész oldalas reklámját, amelyre „menetrendszerűen” a húsvéti ünnepi játékok idején kerül sor. A három évszázados bécsi Dorotheum legutóbbi aukciós hetének keresztmetszetét nyújtotta ízelítőül szerteágazó tevékenységéből, a francia Hotel Druot mellett pedig a svéd Bukowski-firma a garantált üzleti siker mellett az orosz nemzeti öntudatnak is hízelgett azzal, amikor a szentpétervári cári üvegműhelyekből való talpas-fedeles serleg-párt „sztárolt” 1790 tájáról, ultramarinkék alapon metszett és aranyozott mustrákkal. A Galérie Ratton-Ladriére fehér erezetű színes márványokból kombinált római császárjainak mellszobrai akár ókori parafrázisai lehetnének a személyi kultusz ismét éledező mai példáinak. Politikai pikantériának is beillett a kortárs spanyol piktor – José-Maria Cano – ironikus ötlete, amellyel a Wall Street Journal hasábjairól embernagyságúra kinagyította a mai orosz vezető politikusok (például Putyin vagy Medvegyev) fejeit és azokat enkausztika-technikával megfestette (egész falat betöltő méretben és egyedi példányban) vagy pedig kis formátumban és kis szériában grafikailag sokszorosította. Ám manapság az orosz vadkapitalizmusban nem eszik olyan forrón a kását, mint a szovjet diktatúra korában, így a korábbi kortárs vásáron is részt vett – mert élő alkotókra szakosodott – moszkvai Regina Galéria forgalmazta a nyugati művész keleti témáit.
Egyébként nemcsak hazánkból, hanem az egész kelet-európai térségből egyedüli résztvevő volt az Erdész & Makláry Fine Arts, standjának „főszereplőjeként” a nemrég elhúnyt párizsi magyar Sándorfi Istvánnal, akinek retrospektív tárlatát tavaly láthatta a kiállításlátogatók népes tábora a debreceni MODEM-ben, épp az ő közreműködésükkel. Jó ötlet volt részükről a cári udvarban szolgált bravúros magyar rajzművész – Zichy Mihály – bemutatása is Nyári István hiperrealista képei mellett, a szobrászok közül pedig Csáky Józsefre és Miklós Gusztávra esett a választásuk, akik nemcsak budapesti iskolatársak voltak, hanem Párizsban is egymást segítő kollégák és jóbarátok maradtak. Az utókor méltatlanul feledte el őket itthon és külföldön egyaránt, ezért fontos gesztus a figyelemfelkeltés irántuk ilyen rangos nemzetközi műkereskedelmi fórumokon.
Wagner István: Régiségvásár az orosz fővárosban
A kortárs seregszemle (Art Moscow) után tíz nappal nyílt meg az orosz fővárosban a szintén nemzetközi antikvitás-kiállítás, az 5. Moscow World Fine Art Fair. Elegáns színhelye...