Wagner István: Rembrandt a Rijksmuseumból

A Géniuszok és remekművek kamaratárlat-sorozatát még 2006-os centenáriumi évében indította el a Szépművészeti Múzeum. A száz esztendős intézmény célja az volt ezzel, hogy legnagyobb külföldi társainak anyagából egy-egy olyan mester világhírű alkotását tárja a magyar közönség elé, amely eddig még sohasem volt látható Budapesten. A központi témához illő „körítést” minden esetben saját gyűjteményeikből válogatják hozzá.
A ciklus most nyolcadik állomásához érkezett. „Nincs lehetetlen” elnevezéssel a párhuzamosan zajló holland kulturális fesztivál adta az ötletet ahhoz, hogy ezúttal Amszterdamból jöjjön hozzánk a kiállítás „főszereplője”. Rembrandt : Péter tagadása című 1660-as datálású festményét a Rijksmuseum kölcsönözte a magyar főváros május folyamán tartó bemutatójára. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt reflektorfénybe helyezett alkotást úgy járják körbe más művekkel, hogy az oldalsó falon közelébe helyezték például  Jan Miense Molenaer festményét. Ez kiváló szemléltető eszköz arra a módszerre, ahogyan a 17. század németalföldi vallásos festészetében más mester közeledett azonos témához. Akárcsak Daniel Seghers  esetében, akinek képéről másolt és sokszorosított metszetek bizonyítják, mennyire elterjedt volt ott akkoriban a megbánás illetve az ehhez közvetlenül kapcsolódó megbocsájtás gondolata, már jópár évtizeddel Rembrandt fellépése előtt. A további, tucatnyi fekete-fehér lap között magától Rembrandttól is találunk rézkarcokat illetve metszeteket a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményéből. Az amszterdami mester élete folyamán rendszeresen vissza-visszatért Krisztus szenvedéstörténetére, amit a legkülönfélébb vizuális megközelítésekben dolgozott fel, a tömegeket mozgató totál-képektől néhány bibliai alak kiemelten közeli ábrázolásáig. Az újszövetségi jelenetek sokféleségét az alkalmazott technikák teszik még változatosabbá.
A kamaratárlat „sztárjára” visszatérve, eltűnődhetünk azon a drámai erejű sűrítésen, amivel Rembrandt egyetlen, közös jelenetbe tömörítette a közismert „háromszori megtagadást”, amelyet a Megváltó előre megjósolt. Péter apostol neve „kősziklát” jelenet és Krisztus halála előtt reá bízta anyaszentegyházát, így ő számít a katolikusok első pápájának. Szinte jelképes üzenetnek vehető az utókor számára, hogy még ez a sziklaszilárdnak vélt és előrehaladott férfikorban lévő tanítvány is a meghurcoltatástól avagy a halálos ítélettől félve, „mielőtt a kakas megszólal”, háromszor tagadja le azt, hogy ismeri Jézust és ő is a galileai társaságához tartozik. A Lukács evangéliumán alapuló festmény látomásos voltát annak a gyertyának világítása fokozza tovább, amelyet a szolgálólány emel baljával Péter arcába, miközben jobbjával a lobogó lángot óvja a széltől. A fényelosztást az előtérben égő tűz tovább bonyolítja, amint a mellette heverő római katona páncélján és fegyverzetén megcsillan. A harmadik súlypont a távolból tűnik fel Krisztus bántalmazásával és kihallgatásával, de ez az embercsoport – frappáns kontrasztként – épp ellenfényben és sötét tömegével rajzolódik ki a félhomályból. A főszereplő világos palástja azonban a hangsúlyt vitathatatlanul a tétova kézmozdulatokkal gesztikuláló Péterre helyezi, aki lelkiismereti furdalástól gyötörten ingadozik a bátor kiállás valamint a meghunyászkodás között. Ingadozó fejmozdulata és zavart tekintete sejtetni engedi : „periférikus látásával” akarva-akaratlanul érzékeli „félprofilból” Krisztus feléje fordított, szenvedő arcát és szemrehányó nézését. Az újszövetségi történetekben jártas látogató a jelenet folytatását is tudja, amikor az első számú tanítvány megbánta gyávaságát, kimenekült Kajafás udvarából és keservesen sírt…
A tárlat kurátora Ember Ildikó, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának vezetője. A rendező ajánlás szerint, az épület magasföldszintjén vendégeskedő amszterdami remekmű és a hozzá kapcsolódó magyar kamaratárlat még szélesebb összefüggésekbe helyezhető, ha a hazai vagy a külföldi néző nem restelli végigjárni a második emeletet is. Az itteni részleg állandó kiállítási anyagában ugyanis nem kevesebb, mint kétszáznegyven (!) kisebb-nagyobb festményt láthat a közönség szisztematikus tálalásban a holland piktúra úgynevezett „arany évszázadából”, vagyis éppen Rembrandtnak és társainak korából.