Meglehetősen csalóka címet adott a harmincas éveiben járó festőművész – Bér Rudino – az óbudai Ramada Plaza hotel galériájában január 20-ig látható egyéni tárlatának. Ugyanis a „Riviéra” elnevezés önmagában csak féligazságot takar, mert legalább ugyanannyi (sőt, még annál jóval több) képet festett a mediterrán paradicsom mellett „a magyar tengerről” is.
Bér Rudino a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Gerzson Pál és Dienes Gábor osztályában tanult, egy évtizeddel ezelőtt szerzett diplomát, de a festészet művelését már édesapja – a pár éve elhunyt Bér Rudolf – műtermében elsajátíthatta. Valószínűleg az ő francia és olasz tanulmányútjai nyomán jegyezhette el magát az itáliai tájjal, de legújabb munkái azt tanusítják, hogy legalább ennyire kedveli a Balatont is, ami szintén atyai örökség. A szülőföld és szabadon választott „második hazája” mellett minduntalan visszatérő modelljei a szép lányok és asszonyok is – magyarok és olaszok egyaránt. Nincs ez másként mostani kiállításán sem, amelyen nagyobb méretű olajképek mellett főleg vegyes technikájú kisebb, egyedi grafikák sorjáznak.
A honi ihletésű témákkal kezdve említhetjük elsőként a Balatoni Vénusz című vásznát, amelynek női aktja a tóparton hever az előtérben, miközben a holdfényes éjben távoli vitorlás tűnik fel a hullámokon. A vegyes technikájú alkotások sorában korábbi periódusa expresszív erejű „formarobbanásának” és drámaian sötét koloritjának kései visszhangja A Gerenda című kompozíciójának balatoni viharja. Mindez már égszínkék és napsugársárga fénnyalábokká szelidül a Kék vitorlák esetében, A Csúcshegyről derűs panorámájában vagy a Füredi idill árbócerdejében. Akár „szocreál” értelemben vett ipari tájnak is beillene a Balatonfüredi hajógyár műhelycsarnoka, avagy a hasonló látószögből megörökített Hőség Füreden az égbe nyúló emelődarukkal. Kivételesen az épületek kerülnek premier plánba Szigliget vedutáján, miközben a Sárga Sajkód viharban tobzódik, Fonyód pedig őszi színkavalkádban pompázik.
Itália szépségei ihlették viszont – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – a kamaratárlat másik vonulatát. Az olajfestmények közül az Andante grazioso muzikális címadású meztelen női torzójára – szokatlan ötlettel – hangjegyek árnyai vetülnek, míg La Rai elnevezéssel enteriőr-sarkot örökített meg. A falon plazmatévé az olasz televízió egyik közismert műsorvezetőnőjének arcával, a polcon CD-kollekció könyvekkel, modern korunk elmaradhatatlan kísérői mellett pedig a dísznövény buja zöld lombja, a gitár és a feldőlt talpaspohár enyhén romantikus, sőt, már-már erotikus atmoszférát áraszt. A fedőfehér festékkel kevert temperákon és akvarelleken egyrészt a Castello aragonese tengerbe nyúló hegytetőn meredező váráról láthatunk szinte giccses turisztikai látványosságnak is beillő képsorozatot. Az Ischia név önmagáért beszél, végül az egész kamaratárlat elkereszteléséhez is kölcsönzött Riviéra című kompozíció – meglepő módon – korántsem alkalmazza az önként kínálkozó, vérbő mediterrán koloritot, hanem épp ellenkezőleg, teljesen visszafogott színskálát használ. Az ég futó felhői és a tenger hullámtarajai már-már monokróm kékségbe olvadnak össze, csupán némi szűrt és sápadt sárga napsütés dereng elő a felhőtakaró résein. És mégis, ez a leheletfinom ellentételezés pótolni tudja szinte az egész színskálát…