Wagner István: Rugalmas kortársi tabuk Koreából

A bécsi Kunsthalle egyszerű és praktikus ötlettel segíti a kiállításlátogatót a távol-keleti ország mai képzőművészetének jobb megértésében június 10-ig tartó seregszemléjén. Az Elastic Taboos elnevezésű kortárs koreai tárlat mindegyik részlegén fénymásolóval készült papírnyelvek lógnak az épp ott látható művek alkotóiról – szöveggel és fotóval –, amelyeket tárlatjárás közben leakaszthatunk a szögről, majd „használat után” visszatehetünk vagy haza is vihetünk. Történelmi visszapillantás és társadalmi korrajz váltakozik művészi pályafutással és alkotói vallomással. Ezekből kiderül, hogy a lakosság ötven év alatt váltott át a félfeudális falusi életmódról az urbánus létformára, a zen-buddhizmus affinitását az elvontság iránt pedig a fogyasztói társadalom tarkabarka giccsáradata borította el. A szóban forgó szélsőségek eddig sohasem látott feszültségekhez vezettek a művészetben is.
Ez a segédeszköz és háttérinformáció rá is fér az európai érdeklődőre, mert a mai koreai piktúra, grafika, szobrászat, fotó és installáció úgy ért el a posztmodern korba, hogy közben kihagyta sohasem volt modern periódusát. Amit korábban tiltottak, azt jelenleg kimondottan elvárják vagy legalábbis melegen ajánlják (innen ered a kiállítás szellemes elnevezése is). Így aztán most akarva-akaratlanul keveredik az évszázados tradícióval a legújabb világdivat, mint például Lee Kang-soo munkásságában a kalligráfia és monokróm piktúra az informellel vagy az absztrakt expresszionizmussal. Ezt a „nagy ugrást” humorral hidalta át a hetvenes évek derekán, amikor elhíresült akcióján egy kakas lépegetett festékes lábával a papírfelületen, elvont „művet” komponálva. Az úgynevezett „amerikai életforma” kezdeti propagalása (Kim Han-yong: Egy korszak úttörői, 1950-1970 avagy Jung Yeon-doo: Location # 12, 2006), majd későbbi bírálata (Choi Jeong-hwa: Anybody-Anything-Anyway, 2004) rohamosan teret hódított számos művész munkáján: a reklámáradat megörökítésétől a „színes, szélesvásznú” gépkocsi-csodák festett papírmasé díszletéig. Eközben a munkanélküliség árnyoldalait szándékosan rózsaszínben ábrázolja Chi-Chui-hwan szeméttelepen söröző nincstelen alkoholistáival, ezzel szemben Oh Hein-kuhn feszes és tiszta uniformisban fényképez iskoláslányokat dokumentumszerű fotósorozatában. Lee Seulgi fiatal szobrásznő frappáns installációkkal jelentkezik: hol egy kopott parókát állít a terem közepére „Szökőkút” címmel, hol pedig fonalakkal gömböket erősít egy körbenforgó plasztikára, amelyek úgy dobolnak szünet nélkül, mint egy buddhista szerzetes fakereplője.
Lee Noori épületekről készült digitális fotóciklusában aranyhalas akváriumot kombinál hipermodern architektúrával, amellyel tudományos-fantasztikus, de legalábbis szürrealisztikus hatást ér el. Park June-bum: Puzzle elnevezésű 2005-ös non-stop videóján kisiskolások cserélnek helyet szüntelenül egymással egy felülnézetből felvett kockaköves udvaron. De számomra legemlékezetesebb az úgynevezett „népművészek” csoportjához tartozó Shin Hal-chul három termet összekötő folyosón végighúzódó társadalmi-történelmi freskója, amelynek monumentalitását a méretein túl az is tovább fokozza, hogy „szocreál” modorban megörkített tömegjelenetek váltakoznak egy-egy óriásira kinagyított heroisztikus figurával, Latin-Amerika forradalmi falfestészetét is idéző stílusban…
Kunsthalle Wien, 2007. február 23.-június 10.