A francia köztársasági elnök nyolcvanegy éves
édesapja – Sárközy Pál – kiváló testi-lelki frisseségnek örvend, jelenleg a
memoárjait veti papírra. Ezért fordult meg most, október derekán, francia
kiadója kíséretében azokon a magyarországi színhelyeken, amelyekhez szülei
élete vagy a saját emlékei kötődnek.
Jelenleg az 1949-es esztendőnél tart és igyekeznie kell,
mert a szerződés szerint a kötet év végére a francia olvasók elé kerül. Az
elképzelések alapján a szöveget különféle családi iratok, fotók és egyéb
kordokumentumok, valamint saját régebbi és újabb képei illusztrálják majd.
Első kérdésem épp ez utóbbiakra vonatkozott, amelyre
akcentus nélküli, választékos magyarsággal felelt. Saját bevallása szerint
gyerekkorától kezdve sokat és szívesen rajzolt. Ez 1948-tól vált hivatásává,
amikor saját megélhetése valamint családjának eltartása érdekében reklámirodát
nyitott, ami olyan jól sikerült, hogy nemsokára megnyílt második ügynöksége is,
őmaga pedig vagyonossá vált. Arra viszont máig sajnálkozva emlékezik, hogy a
második világégés utáni esztendők nélkülözései közepette el kellett adnia nála
tehetősebb magyar fotóriporter barátjának Munkácsy Mihály festményét az
ingujját jobbjával feltűrő, bőgatyás parasztról, amely azóta végérvényesen
eltűnt a szeme elől. Minden háborús zűrzavar és nyugatra menekülés közepette
megmaradt azonban a família tulajdonában Pólya Tibor portréja, amelyet
édesapjáról, nagybócsai Sárközy György Sándorról, Szolnok városának
tanácsnokáról festett a harmincas években. Most Szolnokon a polgármester igazi
magyaros vendégszeretettel fogadta, és olyan adatokat is összegyűjtöttek
például nagynénjeiről, amelyeket eddig még maga sem tudott. Az iroda falán
felfigyelt néhány képre, és szívesen neki is ajándékozták volna valamelyiket,
de ő ezt nem fogadhatta el, ezért inkább felkerestek septében egy közeli
magángalériát és ott vásárolt pár festményt magának emlékül, némi „elvárt”
alkudozás után. Jelenleg magyar földön csak unokahúgai élnek – egyik nyolcvan,
a másik kilencven felett – és mivel férjeik nevét viselik, velük itthon kihal a
famíliának ez az ága, de München környékén negyvenen is vannak még a
szerteágazó, népes rokonság különféle generációiból, a francia
leszármazottakról nem is szólva…
Mivel itthon eddig egyáltalán nem láthattuk sem régebbi, sem
újabb képeit, a továbbiakban arra kértem, hogy közelebbről ismertesse azokat.
Saját jellemzése szerint fiatal korában sem vérbeli realista, sem absztrakt nem
volt, hanem valahol a két véglet között lavírozott. A női szépségnek világéletében
nem tudott ellenállni –,talt itt tréfásan több rendbéli házasságaira –ezért
olyan „örök emberi érzelmekről” meditált vizuálisan, mint amilyen például a
szerelem vagy a féltékenység. Mindezt stilizált vonalakkal és színfoltokkal
vitte fel kompozícióin a papírra vagy a vászonra… Aztán amikor végleg
nyugalomba vonult, úgy hét-nyolc évvel ezelőtt ismét intenzívebben kezdett a
képzőművészet iránt érdeklődni. Megfestette pédául 2005-ben a fia portréját,
aki akkoriban mondott le pénzügyminiszteri posztjáról Jaques Chirac
kabinetjében országgyűlési képviselő-jelöltsége miatt és az akkori köztársasági
elnöktől búcsúzóul megkapta a
legmagasabb francia állami kitüntetést. Ám Sárközy Pál ezt is egészséges
humorérzékkel fogadta és a képen a becsületrendet fiának a fülére akasztotta…
Amikor pedig első hivatalos útján Magyarországra kísérhette őt, végre
pótolhatta a gyerekkori mulasztást és a repülőgépen megtanította néhány magyar
szóra. Kennedy elhíresült berlini kijelentésére emlékezve, az „Én budapesti
vagyok” vallomásának gyakorlása mellett sor került még a „fasírt” és az „isler”
kifejezésekre. Sárközy Pál édesanyja ugyanis mindig fasírozottat készített
kemény tojással, amikor hosszabb útra keltek, ezért emlékezetében mindmáig ez
maradt „hamuban sűlt pogácsa”, az isler meg egyszerűen a kedvenc desszertje.
Szellemesen „négykezes zongorajátékhoz” hasonlítja legújabb
munkamódszerét, mert saját rajzát egy számítógépes munkatársa variálja tovább a
computeren, aki viszont nem tud rajzolni egyáltalán… Kérésére itt már a leendő
„háziasszony” és „ötletgazda” – Hajdú Katalin Anna – az Abigail Galéria
tulajdonosa veszi át a szót. A viszonylag nagy méretű képekből magyar földön
először december derekán előbb hármat mutat be Budapesten az Abigail Galéria,
Váci utcai székhelyén rendezett előzetes tárlatán, a Művészetek Palotájának
Fesztivál Színházában december 20-ára tervezett karácsonyi árverése előtt.
Aztán a külföldi emigrációban rangot szerzett magyar művészeket itthon
propagáló „A próféták hazatérnek” elnevezésű rendezvény-sorozata keretében
ismét a belvárosi galéria földszinti és emeleti termeiben kerül sor február
7-től Sárközy Pál egyéni kiállítására. Előreláthatólag mintegy ötven-hatvan kép
kerül a falakra a korai és a friss termésből egyaránt, részben különféle
határokon túli privát gyűjteményekből kölcsönözve – például a jelenlegi francia
elnök tulajdonából is –, részben közvetlenül a műteremből és ezek egyik
hányadát akár meg is vásárolhatják majd az érdeklődők.