Wagner István: Szürreális ponyvaregény az Albertinában

A húsvét utáni időszakot nevezte ki a katolikus egyház „fehér hétnek” azzal a céllal, hogy minél szélesebb társadalmi rétegek újulhassanak meg lelkileg. Ehhez kapcsolódva szolgálták az erkölcsök javulását a 19. századi Franciaországban azok a filléres ponyvaregények, amelyeket a szegények is megvehettek a vásárokon, a különféle bűnökről szóló triviális történeteiket és primitív fametszeteiket pedig a tanulatlanok is megérthették.Ezek adták az alapötletet Max Ernst számára egy szürrealista képregény-sorozat megalkotására. A fasizmus németországi előretörése idején, 1933-ban három hetet nyaralt Itáliában és itt készítette el 184 kollázsát az alantas valamint a fennkölt emberi ösztönökről. Először franciául adta ki őket öt füzetben a következő évben „Une seimaine de bonté ou les sept elements capitaux” (A jóság hete avagy a hét alapelem) címmel, majd 1936-ban németül is megjelentek „Die weise Woche. Ein Bilderbuch von Güte, Liebe und Menschlichkeit” (A fehér hét. Egy képeskönyv a jóságról, szeretetről és emberiességről) elnevezéssel. Miközben a kiadvány a szürrealista mozgalom „bibliájává” vált, az eredeti illusztrációkat csupán egyetlen alkalommal láthatta a közönség, mégpedig a spanyol polgárháború kitörése előtt, 1936-ban Madridban. Hét évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy most a kollázsokat New Yorkból az Isidor Ducasse Foundation kikölcsönözze a bécsi Albertina számára, egy április 27-ig tartó kiállításra. A kapott anyagot a vendéglátó intézmény egyéb korabeli és eredeti dokumentumokkal tette teljesebbé, dr. Werner Spies professzor – a tárlat rendezője, egyben a reprezentatív katalógus szerkesztője – pedig először publikálta színesben Max Ernst valamennyi, saját kezűleg kivágott és felragasztott képét.
Mivel a művész első perctől kezdve szöveg nélkül tervezte és kivitelezte ezt a párját ritkító „garasos regényt” megrázó emberi drámákról és különféle természeti katasztrófákról, eleve gondolnia kellett az egyes képek valamiféle áttételes „sorszámozására” illetve az egyes ciklusok egymásutániságának vizuális jelzésére egyaránt. A hét napjainak megkülönböztetésére pofonegyszerű ötletet talált ki, eltérő színekkel: a hétfő zöld, a kedd vörös, a szerda kék, a csütörtök-péntek-szombat egyformán sárga és végül a vasárnap lila lett. Emellett minduntalan  megismétlődő  leitmotívumokkal is szuggerálja a háttérben a történések sorrendjét, amelyeket a hét alapvető természeti elemtől kölcsönzött: ez az iszap, a víz, a tűz, a vér, a sötétség, a látás és az ismeretlen. Ezek után talán mondanunk sem kell, hogy a Max Ernst szakértőnek tartott kurátor is ezekre a színekre pingáltatta az Albertina termeinek falait, amelyek a biztonság kedvéért még messziről látható sorszámokat is kaptak. Ilyen világos eligazítás mellett a látogató nyugodtan elmélyedhet az elegáns szürrealista illusztrációk finom részleteiben és technikailag tökéletes kivitelezésében, megmerülhet ebben a gazdagon áradó kép-folyamban. Max Ernst szerint az a tanulság vonható le végül, hogy az elődeinktől örökölt ösztönök illetve a másoktól eltanult életpéldák mellett a hatalom és az erőszak jelenléte továbbá az emberiség által előidézett háborúk avagy az elkerülhetetlen természeti katasztrófák mind-mind ellene hatnak a jóságra, szeretetre és humanitásra való, meg-megújuló törekvéseinknek. Noha a döntő lökést egy teljesen aktuális és konkrét politikai esemény – Hitler uralomra jutása – adta a művész számára, a mitológiai valamint a vallási áttételektől az álomvilágon és a költészeti utalásokon át az ideológiai irányzatokig is eljut a művész. A tanult látogató pedig akarva-akaratlanul felidézi Max Ernst korai előfutárát, a vizionárius Francisco de Goya közismert aquatinta-ciklusait, a „Los Caprichos” (Ötletek) 1799-es lapjait, illetve a Los Desastres de la Guerra (A háború borzalmai) 1820-as rézkarc-sorozatait. Osztrák viszonylatban pedig eszébe juthat még a sokoldalú Max Klinger: A kesztyű című 1881-es képregénye, amelyben a sztori vezérfonalát a címadásban is kiemelt, elegáns és divatos öltözékkiegészítő játssza. Az Albertina hét évtizedes hiányt pótoló rendezvénye az emberiség ösztönéletének szélesívű panorámáját nyújtja.