A velencei iskola óriásának öregkori piktúráját vette górcső alá a Kunsthistorisches Museum január 6-áig tartó tárlata A kései Tizian és a festészet érzelmessége címmel. A hatvan kiállított képnek több mint a fele kölcsönzés, amely a szélrózsa minden irányából érkezett a császárvárosba.
A bécsi intézmény a velencei Gallerie dell’Accademiával és a Sopraintendenza Speciale per il Polo Museale Venezianóval fogott össze, hogy a matuzsálemi időt megért mester életének és művészetének utolsó szakaszát övező titkait megfejtse.
A vizsgálódás tárgya a 16. század harmadik harmadában – a festő életének utolsó negyedszázadában – a művelődési élet velencei táptalaja általában (beleértve Schiavoe, Tintoretto vagy Jacopo Bassano és mások munkásságát), de különösen Tizian újszerű munkamódszere, az úgynevezett „foltfestészet” (olaszul „pittura di macchie”), amely az ecsetkezelést egyre láthatóbbá tette. Ez már a kortársakat is meglepte, sőt némelyiküket egyenesen irritálta – legyen bár megrendelő, műgyűjtő, irodalmár vagy művészeti teoretikus – és ez manapság sincs másként. Csak a legutóbbi időben fogadták el egyesek annak lehetőségét, hogy a képfelület páratlan vibrálása és a festékfelvitel szokatlan változatossága a drámai ábrázolás fokozását szolgálta. Mások szerint viszont az ecsetvonások már-már erotikus érzelmessége a női test dicsőítésének adekvát eszköze volt Tizian kezében. Olyanok is akadnak, akik piktúrájának fokozódó spiritualitását a közelgő halálélménynek tulajdonítják. De még mindig tartja magát az a prózai magyarázat is, hogy kései képeinek elmosódottsága és alapvető sokszínűsége ellenére is monokróm összhatása nagyfokú öregkori látásromlásának egyenes következménye.
A tudomány és technika mai állása sok mindent lehetővé tesz annak tisztázásában, milyen volt Tizian sajátos munkafolyamata, esetleg mennyire lehet sajátkezűnek, netán befejezetlennek, vagy mások által kiegészítettnek nyilvánítani utólag bizonyos műveit. Egy úgynevezett FWF-projekt (Fond zur Förderung der wissenschaftichen Forschung, vagyis a tudományos kutatás támogatását szolgáló alap) máris meglepő eredményeket hozott. A kiállítás előkészítő munkálatai során brilliánsan restaurálták például az egyik kései főművének számító Nympha és pásztor című festményét, amelyet a tárlat keretében vetítéses előadáson is dokumentálnak a széles nyilvánosság előtt. A szakértők kulcsműnek tartják a Tarquinius és Lukrécia párost is, amelynek Cambridge-ből érkezett példányát most a téma két másik változatával is „szembesítik” itt. Nem kevésbé érdekes a két Danae-variáció egybevetése sem: a helybéli képen a főszereplőnő jobbjánál rózsaszál virít, a szolgáló pedig aranytálat tart magasba az aranypénzek összeszedésére, míg a Madridból kölcsönzött Danae kezéhez kis öleb símul, cselédje pedig kötényébe fogja fel az aranyesőt. Párját ritkító alkalom az is, ahogy jelenleg Bécsben Tiziánnak egyszerre három Vénusza ad „randevút” egymásnak Washingtonból, Rómából és New Yorkból. Végül a Kunsthistorisches Museum restaurátorai kimondottan erre a nemzetközi mustrára tisztították meg az Escorial sekrestyéjéből érkezett Krisztus keresztrefeszítését. Ám így sem sikerült Tizian műhelyének minden alkimista titkát megfejteni, ami talán nem is olyan nagy baj, mert számára ezek csak eszközök voltak a környező valóság rejtelmeinek megragadásában és érzelmes közvetítésében. Tudományos okoskodás helyett adjuk át inkább szabadon magunkat a remekművek varázslatos hatásának.