A porosz főváros néhai hugenotta-negyedében, a Francia dóm közelében nyílt meg év végén, egy régi bérpalotában Emil Nolde (1867–1956) emlékháza a Jägerstrasse 55 alatt. Első kiállításán a Brücke-csoport tagjának 1910–11-es berlini „termését” tárják az érdeklődők elé Tánc, színház, kabaré öszefoglaló címmel és a tervek szerint négyhavonként cserélik az időszaki bemutatókat.
Az Északi-tenger partjáról, parasztcsaládból származó festő a múlt század fordulóján vette fel szülőfaluja nevét és attól kezdve feleségével együtt kettős életet élt. Az esztendő nagy részét az ottani csendes természeti környezetben töltötték, a téli hónapokban viszont belevetették magukat a birodalmi metropolis nyüzsgő éjszakai életébe.
Az ominózus évben Max Reinhardt rendezőtől kért és kapott a Deutsches Theater és a Kammerspiele művészpáholyában két személyre szóló, állandó belépőt. Minden áldott este frakkot öltött, neje pedig estélyi ruhába bújt és ő tartotta a festékes dobozt, meg cserélte a rajzlapokat, miközben férje a térdén fekvő mappában dolgozott. Az alkotás hevében olykor elfogyott az üres papír, ekkor a kész képek hátára kerültek lázas extázisban az újabb vázlatok. A színielőadások után varieték és revük vagy zenés-táncos kávéházak és bálok látogatása következett világos virradatig. A Nolde-házaspár akkoriban ismerte meg Clarissa Rose Campbell kán-kán táncosnőt, aki Saharet művésznéven a Wintergarten mulatóban lépett fel rendszeresen, továbbá Mary Wigmant, aki az úgynevezett „szabad mozgásművészet” égisze alatt a klasszikus balett, a népi és társas tánc valamint a spontán kifejezési formák elemeit ötvözte érzelmeinek kifejezésére, akárcsak az expresszionista mester használta ösztönösen a színeket festészetében. Miközben a két híres teátrum darabjaiban a páros-hármas csoportok közös jelenetei érdekelték, a varietékben és kabarékban a táncosnő, a dizőz vagy a konferanszié magányos alakja foglalkoztatta Noldét leginkább. Sosem törekedett részletezésre vagy valamiféle külső hasonlóságra, mindig csak a pillanat alaphangulatát kapta el.
A látogatót elsőként tizenhét olajfestménye fogadja, amelyek annyira mozgalmasak, hogy jobbára nem tűrnek meg maguk mellett egy másikat is azonos falon. Harsány koloritjuk hatását csak tovább fokozza egyrészt a vastagon festékes ecset duktusa, másrészt az üresen maradt vászonfelületek megannyi fehér foltja. Ez az erőteljes expresszivitáson túl a legjobb értelemben vett vázlatszerű frisseséget kölcsönöz a műveknek. A lángoló színű és lazúrosan oldott akvarellekről nagyjából ugyanez mondható el. Közülük a két véglet : a japán kalligráfiák finom eleganciájával Faust fekete sziluettje halványlila alapon, némi kénsárga lavírozással, míg a legvadabb a Diseuse vörös rivaldafényének és haragosszöld ruhájának egymást taszító színkontrasztja. A fekete-fehér ecset- és tollrajzok garmadája viszont tussal készült. Közülük a lényegretörés iskolapéldája a Konferanszié, mert csak a szék és a karfára támaszkodó kéz meg az arc került reflektorfénybe a parányi kabarészínpadon és ennek nyomán a rajzpapírra. A képekkel egykorú, múlt század fordulójáról ránk maradt épület harmadik szintjén az egyedi lapokról készült, sokszorosított litográfiák egyes előállítási fázisait a vonal- és tónusmaratások köztes állomásai érzékeltetik, ezzel pedig a festő műhelytitkaiba is beavatnak. A manzárd-részlegen nonstop szimultán diavetítések röpítik el a berlini nézőt a német tengerpart dán határszélére, Seebüll halászfalujának peremére, ahol a festő magatervezte épületében a házaspár halála óta a Nolde Alapítvány működik évente változó kiállítással, folyamatos festőiskolával és vendégházzal, kedvet teremtve egy ottani látogatásra is…