Garantált közönségsikerre törekszik évről-évre
Klagenfurt városi galériája, miközben komoly szakmai munkát is végez. Tavaly
ilyentájt a Karintiai Nyár keretében a Montmartre falragaszait csoportosították
Toulouse-Lautrec köré a cseh Muchával bezárólag, párizsi kulináris örömök
kíséretében.
A francia orientáció az idén is megmaradt, most október 4-ig
a magyar Vasarely a vonzerő, a gallok földjén kibontakozott konstruktivizmus
nemzetközi alkotógárdájának élén, minden csütörtök este párhuzamos francia és
magyar borkóstolóval.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a vendéglátó intézmény
már egy évtizeddel korábban is kooperált a párizsi Lahumiére Galériával. Akkor
Auguste Herbin retrospektív tárlatát mutatták be a Wörthersee-partján elterülő
tartományi fővárosban. Ez azért érdekes, mert most ismét az ő munkássága az a
„kályha”, ahonnan a kollektív kiállítás kiindul. De becsületére legyen mondva a
válogatást kölcsönző valamint társrendező Anne és Jean-Claude Lahumiére
párosnak, a katalógus bevezetőjében nem feledkeznek meg „Bortnyik professzor”
illetve az általuk „magyar Bauhaus”-nak nevezett Műhely említéséről sem.
Véleményük szerint 1946-ban fedezte fel Victor Vasarely a maga számára Auguste
Herbin művészetét, aki több esztendőn keresztül kifejlesztett egy sajátos
plasztikai nyelvezetet. Vasarelynek további évekre volt szüksége ahhoz, hogy
konstruktivista stílusú alkotásokon keresztül ezt a vizuális abécét magáévá tehesse. Herbin három munkával
vendégszerepel, közülük a legkorábbi még fehér alapon a játékosan tarkabarka és
formagazdag Joker gouache-lapja 1947-ből, aztán már olajjal festette
lenvászonra fekete mezőben, de még mindig eléggé színesen az 1948-as Paul I. kompozíciót
továbbá 1949-ben a Lundi I. (Hétfő I.) már csak kék-vörös kontrasztokra
szorítkozó, fél négyzetméteres példányait. Számomra valamennyinek közös
nevezője, hogy a körök és félszeletek mellett túlsúlyban lévő, hosszúszárú
háromszögek stilizált fenyőfákra hasonlítanak és ezzel a kompozícióknak
bizonyosfajta hűvös eleganciát kölcsönöznek.
A francia galériások demonstrálásában Vasarely a negyvenes
évek végétől a hatvanasok elejéig alakította ki az op-art kinetikus művészetét,
– eleinte puritán feket-fehérben – azután pedig a planetáris folklór periódusa
következett, meglehetősen harsány kolorittal. Ennek példájaként állították ki a
Les galets (Kavicsok) szürke-krómzöld ellentétére alapozott, 1947-54 datálású
olaj-préselt lemez kvázi-triptichonját avagy
a Bellatrix MV 1957-60-as kartonját, amelyen fekete mezőben fehér pöttyöket
sorjáz, néhol egy-egy fekete vagy fehér négyzet becsempészésével „trükközve”,
amely itt-ott lemetszi a teljes körforma valamelyik szélét. A korai évek
termésében tallózva, kissé kilóg a sorból – színben és formában egyaránt –
finom okkeres és kékes alaptónusaival,
rajta pedig engemet kalotaszegi írásos hímzés mustráira emlékeztető,
drasztikusan fekete kontúrjaival De l’ordonnance á l’eclatement (A rendtől a
robbanásig ) című 1948-as vászna, de az ötvenes évek elejéről már szervesen
kapcsolódik egymáshoz a Yellan és a Chadar krómsárgától sötét földszínekig
terjedő skálája, akárcsak az Ezinor és a Longsor lilásszürke-fekete párbeszéde.
Ám a lényegre törő kísérőszövegből is egyhamar kiderül, hogy a kölcsönzők
kedvence nyilvánvalóan a teljes fegyverzetében előlépő mester : „A képet
egyenlő mértani mintákra bontja, mert ez az úgynevezett >unité plastique<
(plasztikai egység) alapformája. Bármelyik építőkövet kivehetjük ezekből a képekből
és egy másik helyére visszarakhatjuk. Vasarely elképzelése a teljesen betöltött
képmező, amelyen nincs többé privilegizált részlet : a fent és lent éppúgy
kicserélhető egymással, mint a jobb és a bal oldal. Többek között ezért
szignálja műveit váltakozóan hol alul, hol felül vagy mindkét szélén egyszerre,
a formákat pedig teljesen egyéni olvasatban, pozitív vagy negatív jellegűként
egyaránt átélhetjük. Egyúttal végleg lemond az előzetes művelődési
ismeretekről, - áttételesen pedig az előítéletekről -, egyformán szól minden
nézőhöz ezekkel a munkákkal, amelyek bárki számára rögtön felfoghatóak és
közérthetőek…” Ilyen a kizárólag szögletes variánsokra komponált, félig német
és félig francia elnevezésű Gestalt-Ville (Forma-város) vagy a Maamor-sorozat
egyaránt 1969-ből való akrilkép-ciklusa, továbbá a Sinocta még ezeknél is
komplexebb 1974-es kartonja, miközben 1972-ből a számunkra címadásában is
önmagáért beszélő Goemb kobaltkék és kárminvörös kontrasztja vagy 1975-böl az
Oltatlo már a gömbök három dimenziós térhatására épít, a türkíz és lila
színellentét-párjával.
A példaképnek tartott Herbinnel indítottunk ugyan, de
Vasarely főszerepének pertraktálása mellett ezúttal nem célunk részletesen
kitérni követőinek népes táborára. Bár a francia kurátor-pár példás
gondossággal húszas listát állított össze a kortársi és kései „körítésből”
egészen napjainkig, a műfajok pedig a képektől a fali reliefeken át a
poliuretán-acél kombinációjú, illetve beton-üvegszál összeállítású objektekig
terjednek, helyszűke miatt engedtessék meg csupán annak konstatálása, hogy a
rangos névsorban a francia földön kibontakozott tegnapi és mai konstruktivisták
között, a „bennszülöttek” mellett németek (a müncheni Günter Fruhtrunk és a
lüneburgi Jean Leppien), svájciak (a zürichi Hans-Georg Glattfelder vagy az
Engadine-i Gottfried Honegger) valamint olaszok (a firenzei Alberto Magnelli
illetve a metzi Henri Prosi) egyaránt előfordulnak. Befejezésül idézzünk ismét
az elegáns, német és francia nyelvű katalógus előszavából : „Vasarely az a
művész, aki kinetikai felfedezését a további években következetesen
kiszélesítette és tovább fejlesztette. A következő nemzedékből számos fiatalabb
kollégája számára ő lett a >maitre á penser< (elgondolkodtató mester).
Művei – átmeneti mellőzöttség után – manapság újabb látogatókat vonzanak ismét.
Reméljük, hogy ebben a kontextusban nemcsak Vasarely oeuvre-jéhez nyújthattunk
más perspektívát, hanem a franciaországi konstruktív-geometrikus irányzat is
reflektorfénybe került ismét…”