Tárlatjáró berkekben eléggé közismert, hogy a Szépművészeti Múzeum csaknem százezres példányt kitevő metszetgyűjteménnyel rendelkezik. Azt viszont kevesebben sejtik, hogy ezek között világviszonylatban számon tartott unikátok is jócskán előfordulnak. Akárcsak most, a közel kétszáz lap között, amelyeket Mantegnától Hogarthig – a rézmetszés négy évszázadának virtuózai címmel láthat a közönség január 27-éig.
Az sem eléggé köztudott, hogy ez a legrégebbi mélynyomású sokszorosító technika eredetileg a fémmegmunkáló műhelyekben alakult ki az 1430-as évek táján, a Felső-Rajna vidékén. Az ötvösök ugyanis a vésővel bemélyített díszítést ellenőrzés végett befestékezték, majd nedves papírral borították, hogy aztán ezen megjelenjen a mustra tükörképe. Később a mintákat ily módon őrízték vagy terjesztették egymás közt, a módszert pedig a szobrászok és a festők is átvették, sőt, tovább fejlesztették. A vitrinben egy ilyen korabeli nielló is látható a különféle szerszámok – vésők, spaklik és festékes hengerek – mellett. A legrégebbi lapok és egyben unikumok közül említésre méltó a csupán monogrammal jelzett E. S. Mestertől, 1450 tájáról a Harc a griffel vagy az ezzel egykorú, ismeretlen német metszőtől származó Három szerelmespár, illetve Baccio Baldini: Szent Domonkosa 1465 körül, továbbá Antonio Pollajuolo egyetlen metszete, amely meztelen férfiak csatáját ábrázolja 1470–75 között.
Ez a sokszorosító eljárás a német nyelvterületen és Itáliában párhuzamosan vált népszerűvé, a rangos mesterek kölcsönösen érdeklődtek egymás iránt, de amíg a germánok saját kezűleg kivitelezték festményeikről a másolatokat, addig a taljánok másokra bízták ezt a munkát. Máig vitatják például, hogy Andrea Mantegna egyes metszetei tulajdonképpen kitől valók. Ebből számos kellemetlenség is következett, mert miközben Marcantonio Raimondi megbízásra, sorozatban rézbe metszette Raffaello Santi festményeit, szakmányban másolta Albrecht Dürer monogramjával az ő műveit is, ami hamisításnak számít, az erkölcsi kár mellett az anyagi haszonról nem is szólva, mert akkoriban Dürert már magas árakon forgalmazták. Olasz kollégájával ellentétben, megbecsült „nagyipari” reprodukáló mester volt németalföldi kortársa, Israhel van Meckenem, aki nyíltan és bevallottan saját nevével szignálta másokról készített kópiáit és ebben a műfajban tökélyre vitte a szakmáját. A tárlat rendezői arra törekedtek, hogy inkább kevesebb, de nagyobb nevektől mutassanak be lehetőleg több főművet. Így aztán Martin Schongauer remekei után Dürer szebbnél-szebb lapjai következnek, a germán rézmetszés virágkorát a „Dunai iskola” képviselőiként Lucas Cranach agy Albert Altdorfer teszi teljesebbé. A németalföldiek közül elég talán Lucas van Leydenre vagy Hendrick Goltziusra emlékeztetni, a franciák közül Jean Duvet és a „Fontainebleau-i iskola” említendő.
A következő két évszázadban már a reproduktív grafika vált uralkodóvá, így a rangos mesterek közül Pieter Pauwel Rubens vagy Antoine Watteau festményei nyomán készült sokszorosított lapok következnek, majd William Hogarth korabeli társadalmat bíráló és erkölcsnemesítő szándékkal készült lapjai uralják a terepet a híres emberekről sokszorosított francia portrék mellett. Miközben a rézmetszet készítésének egyes átmeneti fázisait is megismerhetjük a tárlatjárás közben, a meglepetést a végére tartogatják, mert az úgynevezett „pontozó modorban” már néhány színes metszet is megjelenik a 18. század alkonyán, például a sajátmagát remekül menedzselő, épp ezért Európa-szerte „sztárolt” Angelika Kauffmann festményei nyomán.