Waliczky Tamás válogatott munkái 1986–2003

Millenáris Park, C épület – Pixel Galéria
2005. december 17.–2006. február 20.
A számítógépet nem az esztéták találták ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne rajta műalkotásokat létrehozni – ezen már intermédia művészek komoly hada munkálkodik. A baj csak az, hogy az eredmény általában esendő. A jól körvonalazott elméleti kérdésfeltevés a tárgyiasulás során (rendszerint) követhetetlenül szétroncsolódik, szikár koncept művészetté válik, amit jobb olvasni, mint látni. (Miközben henceg az interaktivitással!) Waliczky Tamás valami egész mást csinál: megszelídíti a computert. Az egyetlen nemzetközi hírű magyar intermédia művészünknek nem csak mondanivalója van a digitális (és analóg) világról! Elég kitartó és profi ahhoz, hogy azt élvezhető, végignézhető és befogadható formába öntse. Ember és gép szintézise, kiborg fantáziák nélkül.Waliczky nemcsak lebeg a cybertérben, ahonnan olykor-olykor kiküld hozzánk, egyszeri halandókhoz, egy-egy „műalkotásnak” címkézett felhasználhatatlan szoftvercsomagot. A digitális művészetnek is megadja a módját, ellátja a kötelező, megformált külsővel. És hogy ez nem csak technika és pénz dolga, azt a ’80-as évek végén programozott munkái bizonyítják. A hatalmas plazmatévéken már-már retrósnak hatnak a fél centis pixelek, a művek mégis működnek. Kép-a-képben: zoomolások a családi fotóalbumban. Ugyanezt megcsinálja később is, egy növényfelvétel részleteire nagyíthatunk rá tetszés szerint. A közelítések a mikroszkópok rémálmát rögzítik: a felnagyított levélcsúcsokon újabb apró leveleket találunk, amiken további levelek ülnek – s így tovább a végtelenségig.
Waliczky kutató művész, beleártja magát a természettudományokba. Például új perspektívát konstruál saját szoftverekkel. Fordítottan rövidülő lineáris „távlatot” tervez a futók mellé és „vízcsepp-perspektíva-rendszert” a kisgyerek köré. Igazi vizuális tréning, a berozsdásodott észlelőközpontunk évtizedes megszokásait írja felül. A gyerek körüli gömbvalóságban a hozzá közeledő tárgyak megnőnek – mi meg külső szemszögből csodáljuk a furcsa torzulásokat. És mindeközben Waliczky nem ragad meg a cybertér rideg-steril birodalmában. Hétköznapi emberi érzéseket elemez – s ez még befogadhatóbbá teszi a digitális műveket. Egész megható, mikor egy animációjában – a néző klikkelésének engedelmeskedve – öleli-pofozza egymást a férfi és a női főszereplő vagy mikor a pár bekötött szemmel keresgéli egymást. Számítógépes művészet, ami nem csak önmagáról beszél, hanem a nézőről is – a bitek és byte-ok nyelvén. Ember (és szellem) a gépben!