Az ezredfordulót követő években a magyar művészet meghatározó jelentőségű mestere, Melocco Miklós szobrászművész egy mátészalkai látogatása alkalmával találkozott a fiatal, még a pályakezdő periódusában járó fotográfussal, Bócsi Krisztiánnal.
És mert épp ekkoriban volt tervben a Reneszánsz Rt. gondozásában a szobrász életművét átfogón bemutató könyv megjelentetése, Melocco Miklós felkérte Bócsi Krisztiánt a kötet fotóinak elkészítésére. A korántsem könnyen megalkotott szobrok nyomán korántsem könnyű munkával születtek meg a fotók: a fiatal fotósnak szinte az egész országot be kellett járnia a művek reprodukcióinak elkészítésért, és gyakran egy-egy helyszínre az időjárási viszontagságok, a fényviszonyok, vagy a környezet változásai, a szobor-közeg háborgatottsága miatt többször is vissza kellett térnie.
De nemcsak ezekkel a külső körülményekkel kellett megküzdenie a fotográfusnak, hanem magával az idővel is: ugyanis számára a jelenben készült Melocco-művek mellett számos alkotás már művészettörténetté vált, a múlt művészeti rekvizitumának minősült. Az első köztéri, Melocco Miklós műhelyéből kikerült alkotás ugyanis 1962-ben készült el: ekkor állították fel a szocialista város, Ózd Bolyok-városrészének bölcsődéje kertjébe a Fürdőző elefánt című, haraszti mészkőbe faragott kompozíciót. És egy további, jelentős monumentális mű-sorozat, több mint tíz esztendő termése formálódott Melocco Miklós keze alatt addig, mígnem Bócsi Krisztián 1974-ben megszületett – ekkoriban volt a Melocco-munkásság Ady-szobrainak korszaka –, hogy aztán jó negyedszázaddal később alkotóútjuk, művészi tevékenységük a szobrokról készített fotók révén érintkezzen, összekapcsolódjon.
Ez a kiállítás csupán bepillantást, mintegy futó benyomást adhatott e két művész alkotói világába: Melocco Miklós szobrászművész öt évtizedes alkotóútja során megannyi monumentális, közösségi térbe helyezett, az állandóság igényével elhelyezett művet alkotott, mindenkor megküzdve a megrendelőkkel és a mindig szűk anyagi keretekkel és lehetőségekkel, technikai feltételekkel. Portrékból, emlékszobrokból, díszítő jellegű kompozíciókból, kútszobrokból, emlékművekből, síremlékekből fűződik fel az a szobrászi oeuvre, amely a klasszikus művészeti eszmények szellemében, a figura-megformálás szellemében, a valósághűségre törő tükröztetés elvének tiszteletben tartásával, de mindezzel együtt és mindezeken túl egy karakteresen önálló arculatú és autonóm jellegzetességekkel felruházott terrénumot teremtett a magyar szobrászatban. Melocco Miklós nagy becsben tartja a tradíciót, és megtöri azt, követi a hagyományt és megújítja azt.
Leleményes és szellemdús, elidegenítőn meghökkentő és szuggesztív erővel magával ragadó, s a napi aktualitásokat, a közvetlen politikai szolgálatot messze elkerülő: mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy oly sok kortársának monumentális szobortermésével ellentétben az ún. rendszerváltás után Melocco- művet nem kellett bontani. A sablonokat elvető, újító szellemiségű alkotásai közül a fotókon ott voltak a kiállító teremben a pécsi Ady-halotti maszk, ott voltak az ópusztaszeri kalászszedők, ott voltak a budapesti Antall-síremlék-égtáj-lovasai, a szegedi 56-os emlékmű lárva-lepkét szárnyra bocsátani igyekvő, kétségbeesett forradalmárai, s ott a székesfehérvári Mátyás-emlékmű erőt és fenséget sugárzó alakjai. És ott voltak a mesteri Melocco-rajzok, amelyek talán egy-egy mű vázlatai vagy előtanulmányai lehetnének, ha a rajzok tárgyát vizsgálva osztályoznánk e lapokat. Ám a budavári Mansfeld-emlékmű, a váci 56-os emlékmű, a balatonszemesi Latinovits-szobor részleteinek hallatlan finom vonalakkal rögzített megjelenítése, a fény-árnyék hatások érzékeny kidolgozása inkább arra indíthatta a szemlélőt, hogy itt is elvesse a hagyományos osztályozási metódust, ne foglalkozzon a szobrászrajz-kategóriával, és úgy ítéljen, hogy ezek a kompozíciók autonóm grafikai remeklések.
A fotográfus Bócsi Krisztián, aki tulajdonképpen még most is használhatja a fiatal művész-minősítést, az 1990-es években indult a pályán: ekkortól rendez önálló kiállításokat, nyer el díjakat, rendez kötetté s ad ki albumokban fotósorozatokat. Mint a Miskolci Egyetem kulturális antropológus szakon végzett szakembere tudatos művész, s a fotóművészet minden ágazatában szorgalmasan tevékenykedő alkotó: így dolgozik fotóriporterként – felvételeit gyakran láthatjuk viszont napi- és hetilapokban – és fellép szociofotók készítőjeként, színházi fotósként is. A műfajok és az alkotóterületek bejárása közben csak arra a kritériumra figyel, hogy a kép szakmailag és technikailag mindig kifogástalan, a képbe foglalt kifejezés pedig őszinte legyen. Ezt a szakmai igényességet és alkotói szemléletet tükröztették a Budatétényben felsorakoztatott fotográfiái is. A szoborfotó nem könnyű képforma, hiszen egy mű által kell egy másik műalkotást megszólaltatni úgy – megküzdve a térbeliség síkba transzponált voltával –, hogy az eredeti művészi szándék ne sérüljön, sőt, hogy inkább valamiképpen felerősödjön. Komoly feladat a köztéri, monumentális kompozíciót környezetébe ágyazottan megjeleníteni, és korántsem kis felelősség a mű egészéből egy-egy részletet kiemelni. A Bócsi-műtárgyfotók hol hűvös tárgyilagossággal, hol festői hatásokat indukálva, de mindig a szobrok kifejezéseinek alárendelten, visszafogottan közvetítik mondandóikat, teremtik meg képi aurájukat.
A februári hetekben tehát a budafoki-tétényi Művelődési Központ galériájának látogatója nemcsak egy idős, a nyolcvanadik életévéhez közeledő szobrász életművével, műalkotásaival, hanem egy fiatal fotóművész elmélyült műtárgy-fotográfiáival is megismerkedhetett.
Budapest, Klauzál Gábor Budafok-Tétény Kulturális Központ, 2012. február
