Rendkívüli sajtáj, mintha csak Széles Gábor energiacsapdáját mutatnák be. Villámbejelentés a parlamentben, TEK, leleplezett vitrinek, Rejtő-regénybe illő história, Magyarország családi ezüstje, amely „ha a miénk, akkor jobb, ha nálunk van, mint ha másnál”. És persze 15 millió euró.
Magyarországra került a Seuso-kincsként emlegetett műtárgyegyüttes egy része. Ez természetesen jó dolog. Mint ahogy az is, hogy ez az izgalmas és értékes anyag most hozzáférhetővé válik a közönség és a kutatók számára. Ez utóbbi már csak azért is lényeges mozzanat, mert nem tudjuk, hogy pontosan milyen szakmai indokok álltak amögött, hogy ezt az anyagot Magyarország ennyi pénzért Budapestre hozza. A fenti bekezdésben sorolt látványelemek, PR-aktusok és demonstratív gesztusok közepette ugyanis a rapid (?) döntés hátteréről semmi sem hangzott el. Ezek a petárdák el is homályosították magukat a tárgyakat. Talán jó két hét múlva, a választások után majd azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy tulajdonképpen mit is vettünk, mennyiért, miért és miért most?
Hogy szakmai indokok magyarázták-e ezt a mostani vásárlást, az megválaszolhatatlan. A Seuso-anyag ugyanis most, másfél héttel héttel a választások előtt egyértelműen a kormányzati propaganda részévé lett. Az országgyarapítás, a visszaszerzés, a minket illető juss megszerzése, a hatékony, gyors, operatív akciók hangsúlyozása a kormánypártok kommunikációs eszközkészletébe tartoznak, ez az ő narratívájuk saját magukról. Az önmagának folyton szerepet kereső ármádia, a Terrorelhárítási Központ (TEK) részvétele az ügyben, és a parlamenti (még véletlenül sem múzeumi) premier pedig már ténylegesen a kampányshow részei. Az pedig még kampányolásnak is erős, hogy a Seuso-kincsek majd a Múzeumi Negyed „ékkövét” fogják jelenteni. Negyed még messze nincs, de ékköve máris van. No meg adódik az a kérdés is, hogy akkor melyik múzeum lesz majd illetékes a kincsek őrzésében, kutatásában, bemutatásában? A Nemzeti-, vagy a Szépművészeti Múzeum, ahogy a tegnapi nyilatkozatok szóltak. Az Iparművészeti neve már el sem hangzott? Miért?
Arra sincs e percben válasz, hogy az ország sokat fizetett-e az anyagért, keveset, vagy éppen annyit, amennyi reális. Tizenöt tárgyból hétről van most szó. A bejelentéskor elhangzott, hogy 45 millióról „indult az alku”. A hivatalos kommunikáció az összeg jutányos voltát emeli ki (és nem vételárnak nevezi ezt a pénzt), de azt valójában nem tudni, hogy a korábbi árak mennyire voltak magasak. Hajdú Éva, a Seuso-ügy korábbi miniszteri biztosa, tegnap a Klub Rádió kérdésére azt mondta, 2006-ban 10 millióról volt szó, és ennyiért az anyag egészét adták volna. A Hiller-féle minisztériumot Hajdú Éva szerint akkor ez az ajánlat „tovább nem érdekelte”. Az ATV-ben már úgy fogalmazott, most minden bizonnyal őrzési jogot vettünk.
Nem tudni azt sem, a jogi processzus végérvényesen megfeneklett-e. Vagyis, hogy a gyors vásárlást most az indokolta-e, hogy jogi úton Magyarország már tényleg nem szerezhetett érvényt az álláspontjának, és valóban nem maradt egyéb, mint a vásárlás. A Kossuth Rádió tegnap esti adásában Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója iyen értelemben nyilatkozott – azt is sejttetve, hogy a magyar államot képviselő ügyvédek a kilencvenes évek elején dilettáns módon jártak el a perek során.
A mostani eladókról nem sokat tudunk – ez teljes mértékben érthető. De arról sem, hogy mi lesz, mi lehet az anyag többi részével. A mostani megállapodásban vajon volt-e erről szó? Esetleg fizetünk a többi tárgyért is? S ha igen, akkor hol található ennek fedezete? Az MNB-nél nemrégiben létrehozott műkincsalap volna az? Vagy netán lemondtunk a Seuso-kincs másik részéről? Ha igen, akkor az miként viszonyul ahhoz a miniszterelnöki mondathoz, hogy: „Mindig is a miénk volt, a magyar állam sose mondott le róla. Ez a mienk”? Merthogy ezt jelentette ki az M1 Az Este című műsorában.
A sajtóvisszhangok között a Magyar Nemzet vezércikke – természetesen – a nagy sikert hangsúlyozza. Az a mondat azonban, hogy az eladók „az igazságot jobban szeretik a pénznél”, azért kissé népmeseinek, vagy inkább tündérmeseinek tűnik. Nem igazság és hamisság állt itt szemben egymással, hanem érdekek. És noha kétségtelen, hogy Magyarország az évek során számos bizonyítékot igyekezett bemutatni arra vonatkozóan, hogy jogosan illeti meg a Seuso-kincs, azt is jó volna egyszer megtudni, 1993-94-ben miért is nem nyert pert New Yorkban.
A cikk lejjebb folytatódik.