Európai Parlament, Brüsszel
2018. április 9-13.
A kiállítás a ROMAWEEK program része volt.
A U2 klasszikusának címe most nem az ír helyzetre utal. A Take Me Dancing című kiállítás főszereplői a miskolci romák, akikről ha épp nem a stadion újjáépítés kapcsán hallottunk, akkor még eszünkbe juthat a tömeges Kanadába vándorlás is. Turay Balázs, az EBESZ fotósaként 2015-ben találkozott először a miskolci Számozott utcák lakóival és ekkor fogalmozódott meg benne egy hosszabb távú munka terve, mellyel egy kevésbé érvényesülő nézőpontot jeleníthet meg. A hónapokon át tartó folyamat nem előre megírt terv szerint haladt, benne a politikai, érzelmi és művészeti szempontok egyenrangúak voltak, a projekt pedig informatív, hatékony formát keresett, valamint egy helyet, ahol be lehet mutatni. A kiállítást, mely egymás mellé helyezett szövegekből és képekből áll, végül az Európai Parlamentben láthatták először az egységes és igazságos Európán dolgozó döntéshozók.
Dzsumbuj, Hős utca, Számozott utcák: a nyomornegyedek felszámolásának vagy rehabilitálásának összetett problémája mostanában sűrűn előkerül. Az önkormányzatok általában külön-külön kezelik a bontásra ítélt lakónegyedek kérdését. Ha van is nemzetközi kutatásokon alapuló, átfogó stratégia az efféle helyzetek mindenki számára megfelelő kezelésére, a NER nem hirdette óriásplakátokon és nem is kezdett róla nemzeti konzultációt. Pedig az összes szempontra tekintettel levő megoldás fontos lenne, annak ellenére is, hogy a gettóként kezelt lakóövezetek sok részletben eltérnek egymástól. Az államnak kerülhet így egyre többe a még kilátástalanabb anyagi helyzetbe vagy utcára kerülő emberek szociális ellátása.
Lassan logikusnak tűnne egy program kidolgozása azokra az esetekre is, melyeknél a szegényes otthonok az új kirakatberuházások helyszíneihez közel, mintegy szépséghibaként jelennek meg. Így volt ez a Számozott utcák esetében is, amelyek környékén egy presztízsberuházás, a DVTK új stadionja épült. A részben önkényesen és részben érvényes lakásszerződéssel birtokolt miskolci lakások használói még a támogató szervezetek közreműködésével sem tudtak érdemben résztvenni a fejük felett zajló rendezési tervek alakításában.
Turay Balázs projektje, bár ő maga nem szereti ezt a kifejezést használni, betekintést enged gondolataikba és válogat a stadionépítés körül kialakult vitához köthető nyilatkozatokból, összefoglalva a romákkal kapcsolatos általános oktatási és foglalkoztatási problémákat is. Hagyományos fotóriporteri pozícióból indít, de sokkal több időt tölt Miskolcon, feltérképezi az információforrásokat és emellé helyezi az általa tapasztalt kilátástalanság személyes rétegeit. A sorozat eredetileg közösségfejlesztésre és beszélgetésekre épült volna, de a projektnek ez a része megfelelő források hiányában nem valósult meg. Balázs elsősorban segíteni szeretett volna, mikor az első benyomáson túlnyúló, érvényesebb információt vitt az Európai Parlamentbe és megmutatta hogyan görgeti a miskolci önkormányzat maga előtt a mélyszegénység problémáját, dacára az ott dolgozó segélyszervezetek figyelmeztetéseinek és együttműködési probálkozásainak. Nagyon ideiglenes pillanatokat dokumentáló képei egy köztes állapotot őriznek meg, melyben már visszafordíthatatlanul ott az új környezet, de még demonstrál a régi, esetenként száz éves utcakép.
A budapesti Dzsumbujhoz képest például, amelyet 2013-ban bontottak le véglegesen, sok szempontból más szituációval találkozunk. Ott az épületek rossz állapota és minősége, illetve az infrastruktúra hiányosságai részben indokolták az épületegyüttes megsemmisítését. Miskolcon viszont a házak, bár sokszor összkomfort nélkül, de viszonylag jó, javítható állapotban maradtak és épp a stadion közelsége adhatott volna értéket az ingatlanoknak és munkát a lakóknak. A civil szervezetek némi állami támogatással valószínűleg szívesen dolgoztak volna ki megvalósítási terveket az ott élők foglalkoztatására a stadion kontextusában. Ehelyett gyakorlatilag dzsentrifikáció zajlik, az eredeti 900 rezidens körülbelül fele már többnyire ismeretlen helyre távozott, sokszor közeli, rosszabb infrastruktúrájú településekre.
A lokális média megágyazott egy másfajta, a terület kitakarításaként interpretált kommunikációnak, a Miskolci Napló hetente biztosította a helyieket a rend helyreállításáról, többnyire valamilyen hatalmas markoló vagy más, ostromgépekhez hasonlatos építőipari berendezés illusztrációs erejével megtámogatva. Az otthonok helyén, egyelőre úgy tudni, parkoló illetve park létesül.
Az installáció Jávor Benedek és az európai Zöldek (EFA) nem egyszerűen támogatásával, inkább egy összetettebb mecenatúrához hasonló tevékenységének köszönhetően jöttek létre. Októberben Szegeden a Grand Caféban látható majd a Take Me Dancing. Íme néhány kép és a hozzájuk tartozó szöveg a projektből!
A Számozott utcák lakói szinte kivétel nélkül az utcákat egykor díszítő csodálatos rózsabokrokról mesélnek. A rózsák mára azonban az utcák szinte mindegyikéről eltűntek, ám a kertekben néhányat még gondoznak az ott lakók. Az önkormányzat által még el nem dózerolt, földdel egyenlővé nem tett területen az épületek között ma is hatalmas bokrok és fák élnek: tűlevelűek, nyírfák, akácfélék, gyümölcsfák, futónövények burjánzanak romák és nem romák kertjeiben egyaránt. Az egyik helyen estike magot kapok ajándékba, hogy tavasszal én is ültethessek, egy másik portán pedig az erdővel borított Lyukóvölgybe kényszerűségből kiköltözött férfi arról beszél, hogy az udvarában lévő virágait, és a növényeinek egy részét kiássa, majd az új helyen megint elülteti őket. A téli hidegben megfagyott föld megcsikordul a lába alatt, ahogy terveiről mesél.
Keskeny patakocska csörgedezik elő a téglahalom alól. Könnyen átléphető, de egyértelmű jele annak, hogy nemrég még laktak itt, megpróbáltak meleg vizet engedni az esti fürdéshez, a reggeli kávéhoz, még itthon érezhették magukat. Az öreg házak többsége jó állapotban volt a bontások idején, a lakók nagy része, lehetőségeihez mérten mindent elkövetett, hogy otthonként, ne csak lakóhelyként gondolhasson a százéves házakra. A téglák erősek, a tetőcserepek makulátlanok voltak, nem véletlen, hogy az építőanyagnak akadt gazdája a bontások után. Még látni a törmelékből előbújó kanapét, a falhoz rögzített ülőgarnitúra háttámláját, másutt a könyvespolc, a tükör helyét a falon, ahogy hiánya felfedi a falak egymásra rétegződő színeit. Hártyavékony rétegei az egymást követő sorsoknak, terveknek, melyeket átütött ezer tonnányi beton, vas, és acél egyformasága.
A stadion új környezetének kialakításhoz – a látványtervek alapján ez egy fás, bokros terület, a helyiek szerint buszparkoló –, több, mint húsz házat, tucatnyi hatalmas fát, és életerős bokrokat dózeroltak a földbe. Az itt lakók jelentős része kilátástalanságában elmenekült a területről. A főleg romák lakta otthonok azelőtt húsz méterre voltak csak a régi stadiontól, a bontás után a legközelebbi épületek már száz méterre „távolodtak” az új fűthető pályás betonkolosszustól. A hatalmas színes virágokat, tájképeket ábrázoló, és vidámságot árasztó tapétákkal díszített otthonok valóban szegényesek voltak, hiszen többségükben nem volt se folyóvíz, se fürdőszoba.
Ám az épületek állapota, és az egész környék elhelyezkedése a sokszor valóban földi pokolhoz hasonlatos nyomortelepekkel ellentétben, könnyen rehabilitálhatónak mutatta a negyedet. „Nem várhatják el, hogy egy rendezett, kulturált környezet mellett nyomortelepeken keresztül menjen a több, mint tízezer szurkoló a stadionba. Természetesen most prioritásként szerepel ennek a telepnek a felszámolása” – nyilatkozta Kriza Ákos polgármester 2014-ben a Hír tv-ben. Az azóta eltelt időben a stadionrekonstukció ötmillárdos tervezett költsége 14 milliárdra nőtt. 2018-ban a kormány 317 milliárd (1 milliárd Euró) forintos támogatást ítélt meg Miskolcnak és környékének. A támogatás jelentős részét az Európai Unió finanszírozza. Eddig semmi nem utal arra, hogy ebből a hatalmas összegből a kormány a miskolci romák lakhatási, oktatási, egészségügyi helyzetének javítására akár egy fillért is költene.
Magyarország 2004 óta tagja az Európai Uniónak. Ám ahogy a Számozott utcák lakói a közelmúltról, a számukra is megélhetést biztosító munkalehetőségekről mesélnek, úgy kerül új megvilágításba a szocializmus évtizedeiben legvidámabb barakként emlegetett, fullasztó, de valamiféle biztonságot mégis adó, régi Magyarország. Már-már idillien megszépül a múlt, amelyben mindenkinek volt, pontosabban kötelező volt, hogy legyen valamilyen szerény megélhetést biztosító állása. Mindez azonban az itt lakókkal mégsem feledteti, hogy a legnehezebb körülmények között élő romák görnyedtek és fáradtak a vas és gépgyárakban, az autó-, és vasutak építésénél, hogy a nem romák többéségéhez képest évtizedekkel előbb megroppanva, és megtörve váljanak a szegénynegyedek lakóivá.
Most pedig ők azok, akiknek a gyerekei legelsőként hullanak ki a közoktatásból, részben a jelenlegi törvények következtében is. Ők azok, akiknek a lelki és testi egészsége kiemelt figyelmet igényelne, vagy legalább annak elismerését, hogy apró, szegényes otthonaikból nem szoríthatók ki a városok erdeibe, a hajléktalanságba. Ők azok, akiktől a gyerekeket a legnagyobb eséllyel veszi el az állam. Akik számára a legjobb eshetőség a közmunkának nevezett modern rabszolgaság. Akiknek a hónap végén sokszor csak úgy telik ételre, hogy a család egy része nem eszik, ha pedig valakinek fájdalmai vannak, azzal a következő hónap elejéig kénytelen együtt élni, amíg fájdalomcsillapítót vehet.
„Ferenc pápa így figyelmeztette az európaiakat 2014-ben: integráció nélkül a cigányok a rabszolgaság új formáinak áldozataivá válnak. A pápa a Vatikánból szemléli a képet: Észak-Magyarország és Kelet-Szlovákia Isten háta mögötti falvaiban öregek, fiatalok gereblyézik egész évben az árokszéleket havi 200 euróért. Cserébe ki vannak zárva a tanulás vagy a piaci alapú munkavállalás esélyéből. Egész életüket leélhetik ugyanabban a néhány utcában, ugyanabban a marginális helyzetben, szellemi karanténban. A közmunka alattvalókat nevel, a teljesítmény nem számít, a jövő a meghunyászkodóké. Az Unió keleti szélén új kasztrendszer épül.” (Derdák Tibor, a miskolci Dr. Ámbédkar Iskola igazgatója)
