Annyi mindent lehetne írni most a pártsajtó működéséről, hiszen olyan szépen látszik, ahogyan feltakarnak egy rendkívül kínos döntés mögé, még kíméletlenebb szigort követelve. Ide lehetne citálni párhuzamként Szabó László Happening a kriptában című, híres, 1973-as cikkét a Népszabadságból, amely bunkósbot volt a neoavantgárd művészekre lesújtó párt és rendőrség kezében. „Ha kell – tiltsunk”, követelte akkor a szerző. És persze, bölcselkedve az idők változásáról, hozzá lehetne tenni, mekkora trend most kedvelni (korhű pártzsargon szerint: kultiválni) éppen ugyanazokat a művészeket. Felidézhetnénk akár a korai Kádár-idők dühödt absztrakció-ellenességét is, ideológiai alapú elítélését és primitív kigúnyolását mindannak, ami nem ábrázol semmit. Lehetnénk egyszersmind fölényesen kioktatók is, hiszen a Figyelő című hetilap Három majom – nincs a falon című írása (2017.06.29., Lengyel Gabriella) tényleg komoly tájékozatlanságot árul el a kortárs művészet terén, igaz, nem nagyobbat, mint maga a döntés, amelynek védelmére kel, és amelyet – ne felejtsük el – még enyhének is tart.
A jelenlegi magyar valóság paradoxonba csomagolt tájképe az egész ügy, Real Hungary, de valóban hótreál. A bécsi Collegium Hungaricum (CH) igazgatója egy festmény-triptichont, amelyet nem is látott, leakasztatott a falról, egyebek között arra hivatkozással, hogy nem látta. Nem is feltétlenül volt szükséges, hogy lássa, hiszen nem a CH kiállításán szerepelt a mű, hanem az Esterházy Magánalapítványén, a CH helyszínt adott. És nem is ő volt a kurátora, hanem egy német vendégkurátor. Aki azonban nem mondott ellent az igazgatónak (állítása szerint nem konfliktust, hanem párbeszédet szeretne), mint ahogy az alapítvány sem. Nem akartak, nem mertek? Így aztán a mű lekerült a falról. Úgy tudjuk, hagyományos, magyaros feljelentősdi is volt a dologban, hiszen az igazgató nem tartózkodott az épületben, úgy jelentették neki, hogy a magyar zászló színeit variáló munkáról van szó. (Halkan azért megkérdeznénk: a nemzeti zászlóról van-e még szó akkor, ha a művön nem annak színei szerepelnek?) Egyes sávokat fekete zománcfestékkel festettek le, így arab országok trikolórjaira emlékeztető kompozíciók jöttek létre. És hát az ilyesmi tűrhetetlen.
Akkor hatásos a feljelentés, ha nem lehet ellene ott helyben védekezni: a Borsos Lőrinc művészpáros éppen ebédszünetet tartott, amikor a telefonálás lezajlott. Amikor megtudták, hogy a művüket levették, ragaszkodtak ahhoz, hogy ők maguk megismételjék és dokumentálják a levétel gesztusát, hogy legalább nyoma legyen annak, hogy valóban megtörtént. A post-fact világban sose lehet tudni. A jelenlevő művészek nem tiltakoztak, legalábbis közösen és hangosan nem, egy nappal később írt levelet Budapestről Nemes Csaba, követelve a mű visszahelyezését, mások pedig saját munkájuk eltávolítását kezdeményezték. A történetnek tehát nincs vége – de nem is a történetről akartunk most beszélni.
Lehetne értekezni az öncenzúráról és a strukturális cenzúráról, hiszen a CH-tól semmilyen fölsőbb instancia nem követelte a mű levételét – az intézmény érezte úgy, hogy ítélkeznie kell. Beszélhetnénk az intézmény felelősségéről. De beszélhetünk-e még autonóm, felelős módon dolgozó kulturális intézményekről? A NER művészetképe pontosan ez: ne legyen semmi zavaró jel. Ne legyen semmi, ami kérdéseket állít, ami az autoritást vonja kétségbe. Itt rejlik a történetben az, ami real Hungarian: már föntről tiltani sem kell, betiltódik magától.
A művészpáros évek óta dolgozik zászlókkal, a zászlók színeivel, a fekete, a fekete kitakarás pedig szintén foglalkoztatja őket, nemrég a dunaújvárosi ICA-D-ben egész kiállítást szenteltek a sötét matériának. A zászlók többszörösen kiállított, dokumentált sorozatba tartoznak, és a képek garantáltan semmilyen botrányt nem okoztak eddig. Ugyanis nem botrányosak. Hanem kifejezetten okos, gondolkodtató munkákról van szó. Kritikusak? Persze, hogy azok – magyaráznánk tovább a Figyelő szerzőjének és szerkesztőinek – a magára valamit adó művészet kritikai közelítésű, autonóm tevékenység. Nem szokás hatalmi szóval minősíteni, pláne eltűntetni.
Érvelnénk, ha volna még kedvünk, hogy a magyar nemzeti zászló színeit hányan hányféle módon használták már a magyar művészet történetében. Neveket sorolnánk Pinczehelyi Sándortól Gulyás Gyuláig, az Inconnu Csoportig, El-Hassan Rózáig, vagy a fiatal Szalay Péterig, felidézhetnénk egy egész kiállítást 1984-ből (Magyarország a tiéd lehet!), és a róla szóló tanulmányt , amely kifejezetten a piros-fehér-zöld művészi felhasználását vizsgálja. Amúgy azt a kiállítást, amelyet Galántai György rendezett, épp, hogy csak megnyílt, már be is tiltották, a besúgói jelentés elolvasható az Artpool honlapján. Hozhatnánk nemzetközi példákat Jasper Johns-tól Chris Ofili-ig, utóbbi épp a feketét, meg a zöldet és a pirosat keverte a Union Jack színei közé, éppen a közeljövőben kerül vissza a lobogó a londoni Tate-re. Hogy a zászlóval, mint tárggyal és műfajjal ki mindenki dolgozott, azt pedig felsorolni is lehetetlen volna.
„Arcpirítóan kínos az a fajta erkölcstelenség, amikor a művészetbe akarják csomagolni a szimpla gyalázkodást” – írja a Figyelő, ha ironizálni volna kedvünk, azt írnánk, vörös posztó a piros-fehér-zöld a pártsajtó számára, ha kortárs művészeti kontextusban látják, nem képesek másra gondolni, mint nemzetgyalázásra. Elképesztően kínos szöveg, természetesen, de érdemes egy percre belegondolni: ha a CH igazgatója esetleg tartott valamiféle rápirítástól, talán nem ok nélkül tette. Ha a Figyelő így reagált a mű levételére, miként reagált volna, ha a mű a helyén marad? Nem árt hát elébe menni annak, amit odafönt gondolhatnak, hasznosabb megelőzni a bajt.
És itt akkor visszakanyarodnánk a strukturális cenzúrához. Már, ha volna kedvünk, késztetésünk újra és újra elmondani, százezredszer is leírni mindezt. De nincs. Inkább csak azon töprengünk, miért épp a kortárs művészet az, amiről lehet ennyire szakszerűtlenül és lealacsonyítóan beszélni, mint ahogy azt a Figyelő teszi. Hogy miért lehet még mindig (már megint) kevélyen kérkedni a tájékozatlansággal, miért megy el ez a retorziókat követelő, agresszív hangnem a mégoly szubverzív kultúrával szemben is? De ez meg mélységes naivitás volna. Ugyan miért éppen a művészetet ne lehetne így kezelni, ilyen alacsony nívón tárgyalni, amikor mindent és mindenkit simán le lehet ráncigálni erre a szintre. Ez a pártsajtó lényege.
Hanem, lezárásként ideillesztenénk valamit. Budapesten járt Abdel Fatah El-Sziszi egyiptomi elnök. Ez alkalomból került egymás mellé a budapesti utcán ez a két nemzeti szimbólum. A művészetnek valahogy pontosan az a lényege, hogy megérzi azt, ami a levegőben van, indikátorként jelzi azt, ami a társadalomban van.
A cikk nyitóképe: Tót Endre: Talpra magyar avantgarde!, 1972, olaj, fa, 30×50 cm, Fotó: Magyar Nemzeti Galéria
