Két új, nagyvárosi múzeum csatlakozik Olaszország modern művészeti intézményeinek sorába. Velence (Ca’ Pesaro), Torino (GAM), Palermo (GAM), Róma (GNAM), Trento (MART) vagy Trieszt (Museo Revoltella) után, – hogy csak néhányat emeljünk ki az alapvetően állami finanszírozású, modern, illetve kortárs művészetre koncentráló galériák közül – Museo (del) Novecento néven először Milánóban, majd a közelmúltban Firenzében nyílt múzeum.
A milánói Dóm-teret hosszú évekre áthatolhatatlanná tette az az állványkomplexum, mely a város jelképének – a Scala felé átjárást biztosító Vittorio Emanuele-passzázs – ellenpontját, a Palazzo dell’Arengariot bástyázta körül. Az 1939-ben épült új városháza szimmetrikus épületpárja komoly háborús károk miatt végül csak az ötvenes évek végén nyerte el végleges formáját, de a 2000-es évek elején újra bezárt, hogy egy olyan múzeummá alakuljon át, mely minden szempontból alkalmas Olaszország talán legkomplexebb 20. századi gyűjteményének befogadására.
Museo del Novecento, Milano. Forrás: Comune di Milano
A múzeum története szorosan összefügg a körülbelül negyedórányi sétára található Galleria d’Arte Moderna (GNAM) gyűjteményével, mely a nyolcvanas évekig tulajdonképpen magába foglalta a 20. század legelejének és az avantgárd különböző irányzatainak művészetét, illetve – főleg jelentős adományoknak köszönhetően – folyamatosan duzzasztotta „kortárs” művészeti állományát. A Novecento művészete – ezúttal radikálisan különítve el az Ottocentotól – a futurizmus közvetlen előzményeitől kezdődően végül, praktikus okok miatt átmenetileg a dóm közvetlen szomszédságában álló, Palazzo Reale második emeltén kapott helyet (Civico Museo di Arte Contemporanea). Mostani, véglegesnek tekinthető helyükre kerülésükig a műveknek tehát nem kellett nagy távolságot bejárniuk; a Museo del Novecento és a pillanatnyilag a budapesti Szépművészeti Múzeum fő műveit kiállító Palazzo Reale második emelete jelenleg is oda-vissza átjárható.
Forrás: Comune di Milano
Impozáns, világos és tágas terekben, azaz kvalitásukhoz nagyon is méltó helyen állapodtak meg az 1900-as évek emblematikus művei, melyek három és fél szinten, kronologikus rendben rendeződnek el.
Divizionista és kubista stílusjegyeket kidomborító alkotások – elsősorban Umberto Boccioni munkái – következményeként áll össze fejünkben a futurizmus formai kelléktára, de Luigi Russolo eredeti zajkeltő instrumentumainak mustrája rögtön kiteljesíti vizuális benyomásainkat, és arra int, hogy nézzünk a képek mögé, mert egy avantgárd irányzat sem érthető meg igazán pusztán formai törvényei által. Hol kisebb, hol nagyobb mértékben vannak jelen a társművészetek, az interdiszciplinaritás mindenesetre fontos tényezője a múzeum kiállítási koncepciójának.
Forrás: Comune di Milano
Így lehetséges az is, hogy az avantgárd határain átlépve – természetesen minden fontos művészettörténeti epizódod alaposan körüljárva (Transavanguardia, Arte povera stb.) – kiemelkedő szerepet kap a programozott és/vagy kinetikus művészet, melynek olaszországi változata nem csak a laikus nézőnek okoz meglepetést. Hang és fény, illetve a kettő dinamikus kapcsolata játszik főszerepet a német Zero csoport mintájára létrejött milánói Gruppo T tagjainak bejárható művein. Mintha másik világban élt volna kortársuk, a 60-as években szintén Milánóban karmesterként, majd a Scala művészeti vezetőjeként működő Luciano Chailly, akinek munkásságáról eredeti látvány-és jelmezterveken keresztül, az épület egy kissé elszigetelt részében emlékezik meg a múzeum.
Zene és vizualitás kölcsönhatásának fontossága még inkább centrális szerepet játszik a firenzei Novecento múzeumban. Milánói „testvérével” ellentétben e múzeum kizárólag Firenze, illetve Toszkána 20. századi művészetére koncentrál, és a helyi jelenségek tükrében ad egy, a milánóival össze sem vethető, kevésbé reprezentatív keresztmetszetet az elmúlt század itáliai jelenségeiről.
Forrás: Comune di Milano
Egy ilyen gyűjtemény létrehozása a középkor, majd a Quattro-és Cinquecento jelentős képzőművészeti tradíciójának központjában merésznek tűnhet, de talán éppen komoly intézményi keretek közé való ki-állítása kellett ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: Firenze a korábbi századokhoz hasonlóan a Novecentóban is főszerepet játszott Európa kulturális életében. Ezt a szerepét azonban nem, vagy legalábbis nem feltétlenül képzőművészeti eseményeinek köszönhetően érdemelte ki.
Forrás: Comune di Milano
A firenzei Museo Novecento épülete a Santa Maria Novella terének szemközti oldalán található és alapjai egy 13. századi zarándok kórház maradványain nyugszanak. Mostani formáját és homlokzatának reneszánsz tagoltságát a 15. században Michelozzo álmodta meg Brunelleschi Ospedale-ja után szabadon. Hosszú története során az épület sokféle funkciót betöltött, múzeummá iskolából alakult, és közvetlen előzményéhez híven, a januárban nyílt intézmény óriási hangsúlyt fektet az oktatásra, ismeretterjesztésre.
Museo del Novecento, Firenze
A múzeum gyűjteményének alapjai 1966-67 során rögzültek, amikor élénkülni kezdett Firenze képzőművészeti életének a háborúk során elhalt vérkeringése. Ebben az évben árasztotta el a várost addig sosem tapasztalt mértékben az Arno folyó, s míg legtöbben a megsemmisült kódexek vagy régi táblaképek tucatjait gyászolták, addig egy közismert műkritikus, Carlo Ludovico Ragghianti nyílt levélben szólította fel művész barátait, hogy egy-egy munkájuk felajánlásával enyhítsék a károkat.
Az árvizet követő évben a felajánlott munkákból hatalmas kiállítás nyílt a Palazzo Vecchióban, mely ráirányította a figyelmet a kortárs művészet lehetőségeire. Rövidesen városszerte magán galériák nyíltak, köztük az azóta legendássá vált, a videóművészetre kezdeteitől koncentráló art/tapes/22, illetve fontos művészcsoportosulások körvonalai rajzolódtak ki, melyekben zeneszerzők, költők és képzőművészek az átjárhatóság lehetőségeivel kísérletezvén új műfajokat, médiumokat teremtettek (elektromos zenei tanszék Firenzében jött létre először).
Időben visszafelé, de térben előre haladva – az első emeletről a másodikra érkezve –láthatjuk, hogy a futurizmus szelleme Firenzét is bekebelezte a század elején. Az irányzat legjelentősebb toszkán képviselője, Primo Conti csak kis számú művel van jelen; képeinek nagy része a fiesolei amfiteátrum szomszédságában található Conti Alapítvány családias múzeumában nézhetők meg. Hiányérzetünket nagyban enyhíti viszont az a részleg, mely a századfordulós kávéházi élet atmoszférájának megteremtését kísérli meg, hogy érzékeltesse azt a speciális közeget, melyben az olasz avantgárd irodalom és művészetelmélet legjelentősebb folyóiratai születtek meg (Lacerba, La Voce stb.).
Zene és irodalom vizuális vonatkozásai mellett a színház, pontosabban az opera és a balett látványvilága kerül a központba Európa egyik legjelentősebb zenei fesztiváljának, a Maggio Musicale-nak történetét felületesen bemutató teremben. Severini, De Chirico, Sironi-terveket nézve kiderül, hogy az ötvenes években a fesztiválon rendszeresen tevékenykedő magyar koreográfus Millos Aurél is azok közé tartozott, akik az színpad művészi látványát egyenrangúnak tartották az előadás egyéb tényezőivel. A múzeum végén található színházi részleg találóan összegzi a firenzei novecento talán legjellemzőbb vonását, azaz a különböző művészeti ágakkal, médiumokkal való szimultán kísérletezgetést. Az átmenetek érzékeny hangsúlyozása, a társművészetek (elsősorban a zene) folyamatos jelenléte teszi a huszadik század firenzei múzeumát nagyon is huszonegyedik századivá.
A cikk lejjebb folytatódik.