A bécsi Kunstforum legújabb kiállításán – bármiféle tudományos elmélet
hiányában – leginkább a kulináris élvezeteknek hódolhatunk. Ugyanis az
Étel a csendéletben alcímet viselő tárlat prekoncepciója csupán az volt,
hogy olyan műtárgyakat helyeznek egymás mellé – a 16. századi
festményektől egészen a kortárs videóművekig – amelyekben ételek
jelennek meg.
Bár már az antik művészek is készítettek csendéleteket (elég csak Zeuxis ókori anekdotáját említeni a madarakat is megtévesztő festett szőlőfürtökről!), igazán csak a 17. századi németalföldi festőknél honosodott meg a műfaj. Közvetlenül a virágkor előtt a manierista Giuseppe Arcimboldo alkotott egyedit a csendélet és a portré határterületén – A kertész című, itt is kiállított portréja nemrégen Budapesten volt látható. Willem Claesz. Heda és Clara Peeters látványhűségen alapuló, vanitas szimbólumoktól hemzsegő festményei képviselik a 17. században készült, immár önálló műfajjá váló csendéletet. Népszerűsége ellenére azonban a natura morta a műfajok közti hierarchiában legalul maradt, így lehetőséget biztosított a következő évszázadokban a festészeti kísérletezésre, melynek következtében, például Chardin életművében újra helyet követelt magának. A művészet történetét egy kissé felgyorsítva legközelebb Paul Cézanne-nál kap fontos szerepet, de ő már a látvány pontos visszaadása helyett, inkább a formai újításokkal való kísérletezésre használja a csendéleteket. Ennek köszönhetően a 20. század elején Picasso és Braque kubista festészetében a műfaj megkapta a régen óhajtott helyét a hierarchiában. Ez talán egy szép (és unalmas) befejezése is lehetne a történetnek, ha a hatvanas években nem következett volna be egy radikális változás, melyben az étel a festmény tárgya helyett a művészek alapanyagává alakult. Ennek legjobb példái Daniel Spoerri csapdaképei, de Piero Manzoni és Alina Szapocznikow kiállított műveiben is megjelenik az új szemlélet.
A kissé unalmas és poros tárlaton minden bizonnyal a legérdekesebbek a témát kritikusan érintő kortárs művek, például Martha Rosler A konyha szemiotikája című videója, Zoe Leonard összevarrt gyümölcsei vagy Suzanne Lacy főzőműsor-paródiája. Érthetetlen viszont a libanoni Mona Hatoum Mély torok című videóinstallációjának szereplése, ami a legtöbb mű szelídségéhez képest kifejezetten gyomorforgató, ugyanis a művész egy endoszkóppal megmutatja a száján keresztül a gyomra tartalmát. A kiállításban a legfurcsább mégis a katalógus, amihez – a korrekt tanulmányok mellett – felkértek szakácsokat is, hogy a kiállított művektől inspirálva találjanak ki új recepteket. Azonban a vitatható koncepció ellenére is érdemes megnézni a kiállítást a művészettörténet kedvelőinek, ugyanis egy kompakt összefoglalót ad a különböző századok étkezési szokásain keresztül a művészethez való, folyamatosan változó viszonyról. A tematikus elrendezés miatt pedig olyan – több száz év különbséggel készült – művek kerülhettek egymás mellé, amiket egyéb múzeumi kontextusban sohasem láthatunk együtt.
Bank Austria Kunstforum, Bécs
2010. február 10 – 2010. május 30.