Zuhanás a pórusok mélyére — Az ‘ARCHIVE X (A bőr)’ című projektről

Az Archive X (The Skin) projekt az egymással elméleti és gyakorlati síkon is összemosódó univerzumok sokasága. Ezek a meta-világok interferálnak, erősítik, vagy kioltják egymást; az ezáltal keletkező csikorgó hang pedig a kollektív átalakulás háttérzenéjévé válik. A különböző testek és egyenetlen topográfiák egyesülése olyan kompozíciót ad ki, amely egy még meg nem értett valóság-keret feltárásához vezet. Kilép a Technikaiból, tehát a kortárs valóság kríziséből, át a Mágikusba, a nem evilági erőtérbe. Mégis néha visszatáncol az apátiába, és a weird, földöntúli ismétlődésévé, nihilizmusává válik, vagy ami még rosszabb: normális, megszokott lesz. Az anyagnak ez az új állapota nem állandó, nem a biztosságot és biztonságot jelentő Paradicsom stádiuma ez, hanem a repetitív, megállíthatatlan morajlásé. Létének célja az új-ismeretlen megismerése, helyszíne pedig a köztes, liminális tér. Ugyanis ebben a környezetben lehetséges csupán, hogy a gondolatok már nem abszolútumok többé, hanem új létezésekhez szükséges erők és modellek a nem-helyek földjén. Legalábbis ez lenne az efféle kollektív gyakorlatok perspektívája. Ugyanakkor ez egy zavaros táj, ahol még mindig nagymértékben rászorulunk a navigációt segítő referenciapontokra. Ezeket a pontokat pedig művek hivatottak biztosítani. A séta hosszú és gyakran eltévedünk.

Ahogy belépünk, szembesülünk azzal, hogy tér- és időérzékelésünk milyen nagy mértékben és sokféleképpen kerül manipulálásra. Egy sor egyébként élettelen tárgy kel életre, lendül mozgásba. A sötétből a világosba, a megtestesültből a megtestesületlenbe, a valóságosból a valótlanba, vagy épp a valóságon túliba. Hátborzongató a tény, hogy a tér ismerősnek tűnik, ám mégsem az. Az egykor fényes, neon sárga, hőre lágyuló anyag pixelekre bomlott részecskéi mindent beborítanak. Akár a kibernetikus realizmus fényesen fenyegető képernyői, úgy vesznek körül minket. A felrobbantott anyag töredékei az emlékek és vágyak prizmatikus képét ábrázolják. A kis darabok, vagy inkább részecskék, mesterséges felületek a pusztítás és újjáépítés elvén alapuló nyelvrendszer hordozói. Fásult gondolatok maradványai. A földön heverő áttetsző, műanyag burkokból segélykiáltás visszhangzik. Ezek a csapdába esett, légmentesen lezárt vallomások egykor létező kultúrák bizonyítékaként konzerválódnak a végtelenben. Ruhadarabok, bőrszíjak, tüskék és láncok egy levéllel együtt támasztják alá megérzésünket: korábban mindez egy másik valóságban, talán egy másik idősíkon, már létezett. Egy ismerős karakter több különböző testben és formában jelenik meg a nagyméretű, kifeszített vásznon. A lehelet vékony szövetdarab egy azonosítatlan ragacsos anyaggal töltött hordóban végződik — vagy épp abból mászik ki éppen. Mindez lényegtelen is, hiszen ebben a világban nincsenek irányok és axisok, hiperterjeszkedés van csupán. Az alak, történetünk főszereplője, MCATBOY névre hallgat — mint azt megtudhatjuk a Hollow mitológiájából. Egy pár Nike Jordan, kettévágott, majd újra egyesített darabja az út közepén. Rombolás, újrateremtés. Térben elfoglalt pozíciója egyszerre renyhe és már-már fenyegető. Egy fekete, szárnyas pénisz bukkan elő egy sötét pocsolyából. Hogy lankadt-e, vagy éppen keményedik, nehéz eldönteni. Fekete spermát spriccel, majd újra felszívja azt. Ouroboros — avagy nem lehet baszni anélkül, hogy ne basznának meg. A véget nem érő, ismétlődő, kényszerített aktus borzalmas jelenete két elveszett entitás macska-egér harcával folytatódik. Körkörös lebegésük nyugtalan. Könyörtelenül követik vágyaikat egy futószalag monoton, ismétlődő mozgásával.

Mit jelent új síkok felé menekülni? Mit jelent ismeretlen talajra lépni? Lépteim egyre hangosabbak. A hang forrása a kietlen nem-hely. Escape & Embrace.

De miért is készítünk absztrakt érzéseinknek és félelmeinknek ilyesfajta figurális emlékműveket? Miért hajlunk arra, hogy érzéseket túlvilági lényekként ábrázoljunk? Miért teremtjük (újra) a gótikus történeteket? Vajon ezek a szellemek minket, vagy értünk kísértenek? Valóban úgy néznek-e ki, mint a tündérmesékben, vagy csak az ember próbál értelmet adni, önképére formálni, és láthatóvá tenni mindent, ami nem az? És végül, teremt-e az új gótika „valós”, hús-vér helyzeteket, vagy megmarad-e helyzetek bénult ábrázolásaként? Ez az esztétika egy utópia politikai teste. Ez a vizuálitás és formanyelv a traumával szemben helyezi el magát. Ez a sokk, ami ellen és következtében jött létre, a lokalitásunkban, a kultúránkban és politikai történelmünkben gyökerezik, múltban és jelenben egyaránt. Ebben a vad vízióban minden test jelen van, és minden testnek megtaláljuk, érezzük a sajátos ágenciáját. Ahogy Mark Fisher fogalmaz, a gótika azt az egyenes vonalat (flatline) jelöli, ahol minden megtörténik. A flatline a túloldal, a kontinuum, amely a halált és az életet egyaránt magába foglalja. Az identitástermelés helyszíne. Ez az a dimenzió, amely lehetővé teszi számunkra, hogy feltérképezzük a kapitalizmus és a kortárs politikai tájkép borzalmait. Fantáziáink fáradhatatlan táptalaja ez. Ez teremti meg a feltételeit egy új szerepkörnek, így válunk mi mind kelet-európai démon-suttogóvá. Az élő és élettelen anyagok e felhalmozása képes fizikailag megtestesíteni félelmeinket. A minket körülvevő számtalan matéria, szemét és maradék bősége mint a késői kapitalizmus anyagi nyomai, amelyeket eszközként használunk, a lét egy új formáját eredményezik, a skizofrénia állapotát. 

A skizofrénia esetünkben, a kortárs művészet szempontjából azt jelenti, hogy elveszítjük a képességünket, hogy megkülönböztessük egyik gondolatot a másiktól, a valóst a valótlantól, az objektumot a szubjektumtól, vagy éppen az egyik művet a másiktól. A művészeti világ, pontosabban a művészeti világnak azon része, amely arra törekszik, hogy ezeket a rémtörténeteket felidézze, saját szimulákrumát teremti meg. Miközben megpróbálunk egy új képet (re)konstruálni a késői kapitalizmus romjaiból, fenntartjuk, éltetjük annak létezését. Az ellenállásnak antilogikája ez, amely társfüggőséget teremtett a művész és a kapitalizmus között. Bár a művészet kapitalizmustól való függése nem újdonság, mégis annak negótikus tendenciáit, különösen közép-kelet-európai régióban, egy ezen kívül eső összefüggésben kell értelmezni. Ez a hozzáállás, jobb esetben, igyekszik visszautasítani a piac által felállított standardokat. A nyugati, neoliberális kontextusban a művész fókuszában az antropocén, a posztkolonializmus vagy az identitás kérdései állnak. A galériák, múzeumok és művészeti iskolák figyelme az efféle, immár triviálissá vált diskurzusok felé tolódott el. Ezért vélhetjük felfedezni a kelet-európai művész vonzalmát a gótika felé, hiszen az képes a múlt alternatív mitológiáját ábrázolni, még hozzá úgy, hogy azt a jelen traumáival szemben mint védelmi mechanizmus használja. Számos, a művészeti világban létező, azt leuraló fogalmat és struktúrát igyekszik visszautasítani. Harcot folytat az elavult, hierarchikus berendezkedéssel szemben, amelyek rendszer alapértelmezett velejárói. Ahelyett, hogy műtárgyait a galériaterek puritán, fehér kriptáiban mutatná be, inkább önkéntes száműzetésbe vonul és piszkos, romos, elhagyatott tájakon talál otthonra. Ahelyett hogy a zseni képét erősítené, a művész — a lehető legjobb értelemben — feloldódik, alkotói kollektívákba, a közös gyakorlatokba és megosztott identitásokba szublimálódik. Ahelyett hogy drága matériákat fényesítene tovább, felkarolja a szemetet, (újra-)használja a maradékot, és prekár anyagokból alkot.

Talán itt érdemes visszatekinteni a The Archive x (The Skin) projektre. Vessünk még egy pillantást erre a Wunderkammerre, és tegyünk kísérletet arra, hogy helyi kontextusában olvassuk újra azt. Miről is szólnak valójában ezek az emlékek, vágyak, identitások villanásai? Az edgy külalak mögött sok érdekes tematikai összefüggést láthatunk. A The Archive a Hollow művészcsoport (Muskovics Gyula, Páll Tamás és Szeri Viktor) projektje. Kollektív gyakorlatuk a worlding és becoming (világépítés és valamivé válás) fogalmakkal operál. A Világ esetükben már nem állandó létezést, hanem cselekvést jelent. Ez az új materialista megközelítés lehetővé teszi számukra, hogy szakítsanak a hagyományos temporalitással és létformákkal, hogy összekapcsolják a szubjektumot a környezetével. Új identitásokat kreálnak a spekulatív fabulációk, fikciók és a LARP (élő szerepjáték) módszertanaival. Az Archive x (The Skin) című projektjük ezen változatának megvalósításához egy meglehetősen sokszínű csapattal működtek együtt. Mindenekelőtt Vass Csenge konceptuális textil-, jelmez- és látványtervezővel. Továbbá a Borsos Lőrinc (Lőrinc Lilla, Borsos János) művészduóval, akinek a hibrid identitása a saját mitológiájuk keresése közepette feloldódni és széttöredezni látszik. Ezek a töredékek most viszont új konfigurációkba csatornázódtak, bár még mindig ugyanazon a nyelven beszélnek. Ők Nagy Eszterrel és Janky Előddel (Janky Előd és Lőrinc Lilla alkotják a Ppillovv duót) dolgoztak együtt. Emellett, a Hollow kollektíva Molnár András és Marquetant Tamás zenészekkel is együttműködött. Úgy tűnik, egy közös mitológia megteremtése volt a cél, ami jelenleg elég törékeny. Mintha hiányozna a közös történelem vagy referenciapont. A kiállításon bemutatott történetek és karakterek a maguk teljességében nézve azt mutatják, hogy egymás mellett, de nem egymással léteznek, és talán ez a legszembetűnőbb hiányosság. Véleményem szerint, a új gótikának – talán a megnevezésen a további tematizálás pontosíthat még — megvan a képessége a kollektív trauma feldolgozásra, de ehhez diskurzus, párbeszéd kell, amelynek előfeltétele a hierarchiák és meglévő vertikális viszonyrendszerek, szerepkörök teljes visszautasítása.

Végső soron azt is állíthatjuk, hogy a tárlat teszi a dolgát. Remekül beleillik ebbe a fentebb, általam felületesen bemutatott, az elmúlt években itthon is megfigyelhető tendenciába. A téma körüli párbeszédet táplálja, akárcsak számos egyéb tárlat is a közelmúltból. Bár a tárlaton kiállító művészek prominens alakjai a diskurzusnak, akiknek az említése nélkül valójában nem is beszélhetnénk idehaza új gótikáról, remélem a jövőben új szereplők is teret kapnak, felbukkannak ennek a rizomatikusan szerveződő struktúrának a horizontján, hogy az valóban egy állandóan változó, megújuló entitás lehessen.