A Blue Noses az ezredforduló egyik leglenyűgözőbb jelensége, a tavalyi Velencei biennálén is óriási sikert arattak. A csoporthoz tartozó művészek Oroszország keleti régióiból jöttek Moszkvába — Vjacseszlav Mizin Novoszibirszkből, Alexander Saburov pedig Jekatyerinburgból. Gyakran dolgoznak együtt két másik novoszibirszki művésszel, Konsztantin Szkotnikovval és Alexander Bulnyginnel, söt a fotós Jevgenyij Ivanovval is.
Alapműfajuk egyfajta performance, pontosabban csíny, cselekmény-vázlat vagy geg, amelyet a művészek a video-kamera előtt játszanak el, ám munkáik nem előre elpróbált darabok, hanem “szerep-darabkák” és rögtönzések szimbiózisai. A színjátszástól és a színpadi rendezéstől épp olyan távoliak, mint egy fénykép vagy video-klip a fotó- vagy a video-művészettől. “Dokumentált” csínytevéseik hétköznapi és művészeti jelenségek között félúton vannak, félig profi, félig amatőr tevékenységnek tűnnek.
Nem „kortárs művészek“-ként akarnak megmutatkozni, s a kortárs művészettel kapcsolatban alapvető stratégiájuk a kritikus távolságtartás. Kigúnyolják a kliséket, a paródia, a humor és a groteszk eszközeit alkalmazzák. Gyakran utánozzák – s így teszik kritika tárgyává – a 20. századi művészet „emelkedett“ irányzatait: a szuprematizmustól egészen a radikális performance-ig. A Blue Noses nem kíméli a tömegkultúrát sem: a legnépszerűbb TV-show-k, a kasszasikerré vált filmek, s a Harry Potterhez hasonló bestsellerek munkáikban idiotisztikus módon jelennek meg. Végül pedig a legmeghatározóbb közszereplők panteonját támadják, orgiaszerű karnevál szereplőiként, minden képzeletet felülmúló bűnözök és rossz-arcok közé keveredve ábrázolva őket.