A kiállítás fiktív és áltudományos narrációkkal kísérletező munkák bemutatásával reflektál az időbeliség és térbeliség relatív minőségeire, a múlt különböző dimenzióit, képzelt helyek képzelt kapcsolódásait vizsgálva. A kiállított művészek egy lehetséges múlt és az abból potenciálisan következő jövő lehetőségével játszanak el a valóság elemeinek lebontásával és azok új rendszerré szervezésével. A művészek a kozmikus antropológia kérdésével ugyanúgy foglalkoznak, mint a második Hold létezésével; a gyerekkorhoz köthető elemek ugyanakkora eséllyel jelennek meg a munkákban, mint a tudományos-fantasztikus irodalomból vagy filmkultúrából átvett jól ismert formák.
FRIDVALSZKI MARK (1981) Berlinben élő képzőművész az univerzum és az emberiség közötti kapcsolat áltudo- mányos olvasatát adja geometrikus alapformákból felépülő, minimalista munkáin. Repetitív motívumkészlete és egyszerű fekete-fehér-szürke kompozíciói a techno zenei szekvenciáira rendeződnek. A kollázs konstruktivista és szürrealista hagyománya visszhangzik analóg technikával készült xeroxain. Az emberiség és a létezés természetével kapcsolatban feltett kínzóan egzisztencialista kérdések, mint a „Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hová tartunk?”, mottóként fémjelzik portfolióját. A formák munkáiban egyszerre jelentik az ősi múltat, a technokrata jelent és a poszthumán jövőt. Ezek segítségével az űr fagyos, borzongató atmoszféráját idéző szimbolikus rendszereket épít a művész.
PAVLA SCERANKOVÁ (1980) Prágában élő szlovák származású képzőművész kiindulási pontja a nem túl távoli múlt. A gyermeki emlékezet és az álmok szürreálisan torzító látásmódja, egy korszak tipikus tárgyi környezetének beemelése és újraértelmezése művészi stratégiájának egyik fő kiindulópontja. Hozzáállása nem nosztalgikus, inkább obszervatív és analitikus. A kaleidoszkópszerűen széttöredezett emlékezetből igyekszik személyes emlékeket kinyerni, megidézett élményei azonban az emlékezeti torzítás következtében irreális formákat öltenek: megnőnek, elmozdulnak, szétcsúsznak. Puzzle című munkája például a jól ismert kirakós játék szintén három dimenzióban újraértelmezett verziója, amennyiben a helyükre illesztendő pozitív elemek hasonló méretűek, mint maga a fő formából kivájt negatívok, így megfelelő távolságból és perspektívából nézve összeáll a kirakó.
MARKO TADIĆ (1979) zágrábi képzőművész a kollektív emlékezet személyes történelmen való átfolyatása és a szürrealizmus visszhangjában rezonáló DIY-esztétika felől érkezik a kiállításra. A We used to call it…Moon! című mű-komplexuma régi képeslap-kollázsokból, rajzokból, lightboxokból és egy animációból áll. Naplóbejegyzéseknek, feljegyzéseknek tűnő kollázsainak központi motívuma az általunk ismerni vélt Hold természetének megismerésére tett kísérlet. Marko Tadić a második Hold felfedezésének vizuális lehetőségével játszik el egy általa konstruált valóságban. A WHW kurátorcsoport írja erről a munkáról a zágrábi Lauba-beli bemutató kapcsán, hogy a művész a „különböző ismert és fiktív turisztikai célpontok szentimentális motívumainak és giccses illusztrációinak archívumát hozza létre, amelyekbe a második Hold képét diszkréten, ugyanakkor megszállottan helyezi el.”
Sárvári Zita