A dolgok lényegéhez – Milan Lukáč szlovák szobrász kiállítása

Milan Lukáč (1962) szobrász a szlovák képzőművészek középgenerációjához tartozik. Bajmócon (Bojnice) született. A gimnáziumban megszerzett érettségi után 1981-1987 között a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán tanult, és ezzel párhuzamosan 1985-ben ill. 1986-ban  külföldi tanulmányúton járt Párizsban, az Ecole Nationale Supérieure des Beaux-Arts –on  (Cité Internationale des Arts).
            Milan Lukáč művei a kisplasztikák iránti érzékenységről, és egyúttal a monumentalitás iránti igényről tanúskodnak. Munkássága terén az alkotó új ismereteket közvetít, amelyek klasszikus szobrászati törekvésekre utalnak (ahogyan a tömeggel,  formával, anyaggal dolgozik, ahogyan  modellálja azt), és új technológiai megoldásokat alkalmaz (forrasztás, fűrészelés, csiszolás, egymást átfedő tér- és sík jellegű felfogások, talált tárgyak alkalmazása az asszamblázsoknál és a szobrászati objekteknél, stb.),  így aktualizálva a 20. századi egyetemes avantgárd művészet gondolkodásmódját.
              Kezdetben figuratív alkotásokat – plasztikákat, reliefeket készített (Persona grata 1986 – 1989,  Zuhanás 1988-1992/1993). E munkák meghatározó elemévé vált a forma spontán alakítása vagy kibontása, az expresszív töltet iránti érzék, a művész autentikus viszonya a ma emberéhez, valamint az a bizonyos szarkasztikus – ironikus szemlélet, amellyel az alkotó az új kor emberének létkérdéseihez közelített szimbolikus eszközökkel , segítségül híva a kortárs művészet és a korábbi korszakok motívumait. Lukáč munkássága később az újfiguralitás és az újszürrealista tendenciák felé fordult, miközben szobrászati ciklusainak körplasztikái új térbeli dimenziókat kerestek (Felvonó, Álom az architrávról, Reliefek és tájak, 1988 – 1993/1994).  Az alkotó ilyen jellegű törekvésének eredménye a szobor, mint monumentális-dekoratív felfogásban létrehozott épület, és ennek kicsúcsosodását az alkotó kegyeleti emlékművei jelentik, mint pl. a pozsonyi Holokauszt Áldozatainak Emlékműve (központi motívuma az elhagyott ház Dávid csillaga alatt, 1996-1997).
               A monumentális szobrászatot később felváltotta kisplasztika-sorozata Bestiárium címmel (2000–2002/2004-2007.  Az ide illeszkedő alkotások által ábrázolt jelenségek evilágiak, de egy másik világhoz is tartoznak egyidejűleg,  amelyet az állatvilág  élőlényeinek ábrázolásával hoz hozzánk közelebb az alkotó. Szimbolikus asszamblázsokról van szó, amelyeknek küldetése, hogy figyelmeztessék az emberiséget a rá leselkedő a veszélyre – arra, amelyet gyakran maga az ember idéz elő. Az említett ciklushoz kapcsolódik további plasztika – és grafikasorozata (Botanikus álom, 2002 – 2005), valamint nagyméretű festménysorozata, ill. festett grafikái (2005 – 2010). Ezen alkotások  átszüremlenek jelentésükkel (a növekedés, gyarapodás elve) a  nagyméretű, szimbolikus – jelszerű Sztélé plasztikáiba (2004-2010), amelyek az örök élet, a folyamatos elmúlás, az univerzumban való örök létezés megtestesülései az alkotó szándéka szerint. Távoli üzenetként felfedezhetjük bennük az elődök, Constantin Brancusi, Alberto Giacometti vagy Rudolf Uher hagyatékát. Azt mondhatjuk, hogy a világ, amellyel Lukáč szobrai kapcsán, grafikai lapjain, rajzain vagy festményein találkozunk, számunkra szokatlan formában létező, de mégis ismerős. Ez a természet – az állatok és növények – birodalma, amely valamiféle elvarázsolt körforgásra emlékeztet, melynek alanya saját emberi testünk és lelkünk. Szimbolikus kör ez, ahol mindig valami kezdődik és valami végződik. Van úgy, hogy ezek álmok, elképzelések, fantáziálások, máskor rejtett vágyakozások az ismeretlen után, amellyel még gyermekkorunk rejtelmes eseményei kapcsán találkoztunk. Másképp fogalmazva, Lukáč munkái az állandó keresést közvetítik. Arra törekszik az alkotó, hogy az embert, akire állandó agresszív támadás és erőszak irányul, bárminemű előzetes figyelmeztetés, egymás kölcsönös intése nélkül, az embert tehát segítse abban, hogy  mélyen őszinte viszonyt hozzon létre saját korával, környezetével, létezésével és nem létével.  Milan Lukáč plasztikái, amelyek világát ökozónánk különféle teremtményei, növényei, szörnyei népesítik be, végeredményben ránk, emberekre emlékeztetnek, teljes lelki nagyságunkkal és kicsinyességünkkel, akik ezen a planétán élünk. 
                   Milan Lukáč otthon és külföldön is (Csehországban, Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Svájcban, Hollandiában, Belgiumban, Luxemburgban, Olaszországban, Spanyolországban, Kanadában, Mexikóban) több önálló kiállítást rendezett. Sok csoportos kiállításon, és számtalan nemzetközi versenyen, szimpóziumon, workshopon vett részt.
                     1985-ben megkapta a párizsi Academie des Beaux-Arts Fiatal Szobrászművészeknek Díját, 1988-ban a Martin Benka Díjat, 1990-ben ismét a párizsi Academie Des Beaux-Arts ismerte el egyik portréját (Concours du portrait Paul Louis Weiler), 1995-ben a pozsonyi Holokauszt Emlékmű Pályázatán első díjat kapott, 1998-ban az iglói (Spišská Nová ves) Milan Rastislav Štefánik Emlékmű pályázatán úgyszintén elnyerte az első díjat.
                     Autonóm szobrászattal, festészettel, gafikával foglalkozik. Pozsonyban él.