A
Kecskeméti Művésztelep második korszaka még meglehetősen feldolgozatlan
és talán
ezáltal is jóval kevésbé ismert, mint az Iványi Grünwald Béla
által
fémjelzett első. Az időszak lényegi részét (1920–1932)
a mindig is az Alföldön festeni szerető Révész Imre nyugalmazott
főiskolai
tanárt és tanítványait jelenteti. A telep fennmaradása az első világháború és
az 1918–1919-es forradalmak után veszélybe került, s megmentése bizony jórészt
Révésznek volt köszönhető. Az ő kezdeményezésének köszönhetően küldte
Kecskemétre többek között az alábbi sorokat a vallás- és közoktatásügyi
miniszter dr. Zsitvay Tibor
kormánybiztosnak: „A kecskeméti Művésztelepre vonatkozólag olyan hírek érkeztek
hozzám, mintha Kecskemét városa … az ottani Művésztelep fennállást
veszélyeztető intézkedéseket akarna tenni. Különösen lesújtó volna ez a magyar
művészetre nézve most, midőn a nagy múltú nagybányai festőiskoláról –
legalábbis egy időre – le kell mondanunk, a szolnoki telep a megszálló román
csapatok barbár eljárása folytán pedig szintén nem működhetik. Vidéki művészeti
koloniáink közül tehát egyedül a kecskeméti Művésztelep az, mely kulturális
hivatását akadálytalanul teljesíthetné.” Így jöhetett létre az Országos Magyar
királyi Képzőművészeti Főiskola Kecskeméti Művésztelepe (majd egy év múlva
hasonló céllal, Benkhard Ágost
vezetésével a miskolci is). A beiratkozott hallgatók (pl. Benyovszky István, Csillag József, Hajnal János, Harczi István, Szabó
Vladimir, Varga Nándor Lajos, Zsögödi Nagy Imre) közül többen le is
telepedtek a későbbiekben Kecskeméten (pl. Mátis
Kálmán, Prohászka József,
Vujovich Irma). Révész 1932-es nyugdíjazása után a telep már jóval visszafogottabban működött, de tanítványai
közül többen is folytatták a munkát (maga a mester is csak a 2.
világháború elején költözött el csak Kecskemétről). Sőt 1937-ben, Redő Ferenc vezetésével egy újjászervezési
kísérletre is sor került.
A korszakot leginkább a kortársak visszaemlékezései tehetik
számunkra megfoghatóvá, sőt élményszerűvé. Ízelítőként olvassunk el egy
1975-ben feljegyzett részletet Csizmazia
Kálmán
szegedi festőművésztől (Emlékeim a kecskeméti művésztelepről 1923-tól
1926-ig): „Számomra új világ
volt ez a kedves, kicsit bohém környezet, bizonytalan szorongással foglaltam el
a helyemet. Aggasztott az, hogy kisgyermek koromban elveszített hallásom
zavarólag fog hatni a közösségben, és nem tudhattam: meg fogom-e mindig érteni Révész
mester előadását, amikor nem közvetlenül hozzám beszél. Hiszen szájról
olvasással jut el hozzám az emberek szava. De a művészek jó emberek. Legalábbis
ott mindenki jó volt… Társaim megértettek, és baráti szeretettel segítettek
mindenben. Ha nem tudtam követni a Mester irányításait, mondanivalóját, ők
elmagyarázták vagy leírták és megbeszélték velem. De maga a Mester is igazi
emberi jósággal, türelemmel, sokszor is foglalkozott velem. Ő külön villában
lakott a családjával és hivatalosan hetenként kétszer jelent meg, sapkában,
hosszúszárú pipával, hogy korrigálja a munkáinkat. De tulajdonképpen ennél
többször volt közöttünk. Mindenkire figyelt, érdekelte, hogy mit csinálunk,
kifejezte helyeslését, vagy elégedetlenségét és utasításokat adott. Tőlem azt
követelte, hogy először kizárólag csak rajzoljak, szénnel, ceruzával, tollal.
Ezt sokat gyakoroljam – a festés majd azután jön. Így hát rengeteg szénrajzot
csináltam, fejekről, aktmodellekről. Később azután ugyanezt olajjal, pasztellkrétával,
akvarellel. A telepen az volt a napirend, hogy délelőttönként fejet, aktot,
figurális dolgokat festettünk modell után, délután elindultunk a környékre a
természetet, tájakat rögzíteni, az esti órákban pedig újabb aktfestés,
tanulmányok következtek. A Mester a Munkácsy-hagyományok ápolója volt és
mi is csodálattal néztünk rá, a Munkácsy tanítványra. De azért a szabad
művészeti elvek megvalósítását is fontosnak tartotta, ő maga a realista
felfogású, paraszti témákat kedvelte. Jó modellekkel látott el bennünket a
közeli cigánytanya is, lakói szívesen jöttek el és áradoztak, hogy „milyen
jóságos piktor a Mester!” Valóban jókedélyű, igazi tősgyökeres magyar ember
volt. egyszerű természetes modorával olyan meghitt, baráti légkört tudott
teremteni a köréje gyűlt igen különböző emberek között, amit nem akárki tudott
volna megcsinálni. (…) A nyarak
mozgalmasak voltak. Pestről, a Főiskoláról jöttek le fiatalok, a vidékkel
ismerkedni. Szép lányok színesítették a társaságot. Ők a felfedezés izgalmával
nézték az alföldi csodálatos naplementéket, kirándulásokat tettünk velük és
mindent le akartak festeni. Mi viszont örültünk az új arcoknak és jóformán
mindannyian őket akartuk megörökíteni – kitört rajtunk az arcképfestés láza.
Szegények, nem tudták, hogy mi vár rájuk Kecskeméten! (…) Nehéz szívvel
szakadtam ki a kedves, családias légkörből, ahol sok szép élménnyel gazdagodtam
és hálás szeretettel fogok mindig visszaemlékezni Révész mesterre.”
Bár a korszak egyik legnagyobb visszatekintő
kiállítása jöhetett létre (pontosan 100 mű került a falakra), sajnos mégsem
lehetett teljes. Reményeink szerint azonban így is megalapozottabbá tehetjük annak
kutatását és megítélését. Mindenekelőtt azzal, hogy a kecskeméti polgárok, vagy
éppen az innét elszármazottak ezután majd figyelmesebben néznek körbe az
otthonaikban, s talán nekünk is megmutatják az újonnan felfedezett kincseiket.
Szintén a későbbi kutatásokat, illetve a szélesebb körű tájékoztatást szolgálja
a kiállítást kísérő katalógus, melyben számos színes reprodukció és dokumetum
mellett a korszak írásbeli forrásaiból is olvasható egy válogatás.
