A kiállítást szombaton 17 órakor Réthelyi Miklós miniszter (Nemzeti Erőforrás Minisztérium) nyitja meg. Köszöntőt mond: Dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton egyetemi docens, megyei múzeumigazgató és Dr. Dietz Ferenc Szentendre Város polgármestere. A kiállítás kurátora: Tóth Antal művészettörténész. Közreműködik: Borbély Mihály Liszt Ferenc-díjas előadóművész.
Ebben a kiállításban és a hozzá készült albumban Szentendre topográfiájáról és vele helytörténetéről van szó, amelyet festményekkel, rajzokkal esetenként egyéb műalkotásokkal illusztrálunk. Vagyis a város művészi helyrajzát készítjük el, amelyet a szentendrei és a városba alkalmilag kilátogató festők műveinek válogatott gyűjteményéből állítunk össze.
Szentendrének és festészetének ez a feldolgozásmódja persze függetleníthető a MűvészetMalom évfordulójától. Csupán akciós szépségéből, de nem aktualitásából veszít, mivel régóta esedékes, és a végtelenségig elodázni nem lehet.
Sürgőssége van ugyanis a dolognak, mert a belvárosi utcák részben középkori nyomvonalát leszámítva egyre több klasszikus részlet tűnik el a városképből, az utcafrontokról, a házak homlokzatáról. És fájdalom, de egyre kevesebben vagyunk olyanok, akiknek még módja, talán szerencséje is volt csaknem abban az állapotában látni, megtapasztalni azt az évtizedeken át Csipkerózsika álomban szunnyadó várost, amelyet az 1926-ban a benne, művésztelepi közösségben megtelepedett festők nem kis örömükre megláthattak, felfedeztek, és képeiken feldolgoztak.
Kiválasztott pontokat mutatunk be, ezekre koncentrálunk mind a kiállításon, mind az albumban.
Ezek kiválasztását hangsúlyozzuk, maguk a festők végezték el, akik a városkép egyes részleteire, mint a méh a virágmezőre kijártak, újra és újra lefestették azt, gyakran bekukkantva a környező utcácskákba is.
Ennek egyik oka nyilvánvalóan az volt, hogy Szentendre századokon át, egészen az 1960-as évekig bezárólag kicsiny város volt. Hosszában, észak-déli irányban úgy két kilométer a Pannónia telep nélkül, széltében pedig mindössze 700-800 méter, egyes kinyújtózkodásaiban ennél valamivel több. Nem csoda tehát, hogy a nap- és évszakok változásaiban ugyanarra a témára, sőt ugyanabból a nézőpontból figyeltek fel a festők és arra éreztek indíttatást, hogy ők is, a maguk módján, elképzelése és szemléletmódja szerint megörökítsék azt a bizonyos városképi részletet, épületet, és nemcsak egyszer, de többször is munkásságuk évtizedei folyamán.
Ezeket őstémának nevezzük, talán csak a szentendreiekre jellemző szóhasználattal. Őstémák, magyarán szólva olyan városrészletek, épületek, amelyeket szinte kötelességszerűen sorra megörökítettek a festők, a honfoglalók és az egymást követő festőgenerációk tagjai, talán egymástól, egymás példáján is okulva, vagy önállóan felfedezve az adott látványban, témában rejlő szépséget, érdekességet.
Úgy jellemezhetjük a folyamatot, hogy a művészek a felszíni feltárások után egyre mélyebbre nyúló aknákat és tárókat nyitottak. Ebből persze kiviláglik, hogy mi a szentendrei festészetben nagyrészt összefüggő, egymásra épülő történetet látunk, amelynek alapjait azok a festők rakták le, akik a jó szerencséjüktől is vezérelve elsőnek jöttek ide.
Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József ábrázolásmódja lényegesen eltér Barcsay Jenő, Ilosvai Varga István, Czóbel Béla világlátásától és szemléletmódjától, hogy Vajda Lajoséról és Bálint Endréjéről ne is beszéljünk. Mégis közös festészetükben, hogy az a város nyújtotta témákra, motívumokra épül fel. Ezek, mint hatékony rendező elv megtapasztalható művészetükben.
Szentendrének és festészetének ez a feldolgozásmódja persze függetleníthető a MűvészetMalom évfordulójától. Csupán akciós szépségéből, de nem aktualitásából veszít, mivel régóta esedékes, és a végtelenségig elodázni nem lehet.
Sürgőssége van ugyanis a dolognak, mert a belvárosi utcák részben középkori nyomvonalát leszámítva egyre több klasszikus részlet tűnik el a városképből, az utcafrontokról, a házak homlokzatáról. És fájdalom, de egyre kevesebben vagyunk olyanok, akiknek még módja, talán szerencséje is volt csaknem abban az állapotában látni, megtapasztalni azt az évtizedeken át Csipkerózsika álomban szunnyadó várost, amelyet az 1926-ban a benne, művésztelepi közösségben megtelepedett festők nem kis örömükre megláthattak, felfedeztek, és képeiken feldolgoztak.
Kiválasztott pontokat mutatunk be, ezekre koncentrálunk mind a kiállításon, mind az albumban.
Ezek kiválasztását hangsúlyozzuk, maguk a festők végezték el, akik a városkép egyes részleteire, mint a méh a virágmezőre kijártak, újra és újra lefestették azt, gyakran bekukkantva a környező utcácskákba is.
Ennek egyik oka nyilvánvalóan az volt, hogy Szentendre századokon át, egészen az 1960-as évekig bezárólag kicsiny város volt. Hosszában, észak-déli irányban úgy két kilométer a Pannónia telep nélkül, széltében pedig mindössze 700-800 méter, egyes kinyújtózkodásaiban ennél valamivel több. Nem csoda tehát, hogy a nap- és évszakok változásaiban ugyanarra a témára, sőt ugyanabból a nézőpontból figyeltek fel a festők és arra éreztek indíttatást, hogy ők is, a maguk módján, elképzelése és szemléletmódja szerint megörökítsék azt a bizonyos városképi részletet, épületet, és nemcsak egyszer, de többször is munkásságuk évtizedei folyamán.
Ezeket őstémának nevezzük, talán csak a szentendreiekre jellemző szóhasználattal. Őstémák, magyarán szólva olyan városrészletek, épületek, amelyeket szinte kötelességszerűen sorra megörökítettek a festők, a honfoglalók és az egymást követő festőgenerációk tagjai, talán egymástól, egymás példáján is okulva, vagy önállóan felfedezve az adott látványban, témában rejlő szépséget, érdekességet.
Úgy jellemezhetjük a folyamatot, hogy a művészek a felszíni feltárások után egyre mélyebbre nyúló aknákat és tárókat nyitottak. Ebből persze kiviláglik, hogy mi a szentendrei festészetben nagyrészt összefüggő, egymásra épülő történetet látunk, amelynek alapjait azok a festők rakták le, akik a jó szerencséjüktől is vezérelve elsőnek jöttek ide.
Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József ábrázolásmódja lényegesen eltér Barcsay Jenő, Ilosvai Varga István, Czóbel Béla világlátásától és szemléletmódjától, hogy Vajda Lajoséról és Bálint Endréjéről ne is beszéljünk. Mégis közös festészetükben, hogy az a város nyújtotta témákra, motívumokra épül fel. Ezek, mint hatékony rendező elv megtapasztalható művészetükben.
E munkának tehát Szentendre művészeti alkotásokkal megtestesített topográfiai bemutatása a célja. A cél megvalósításához, szemléletes bemutatásához az illusztrációs anyagot úgy állítottuk össze, hogy elsőnek, a kiállításon középpontba felfüggesztve, régi fényképek során bemutatjuk azt az – nevezzük úgy- eredeti állapotot, amely az 1926-ban művésztelepet alapító, majd az őket követő festőket fogadta és évtizedeken át alig változott. A másikat mögé és köré soroljuk: azoknak a festményeknek a válogatását, amelyek szemléltetik, miként dolgozták fel a festők a város kínálta témákat, miként jelenítették meg azt, persze újfent hangsúlyozzuk, egyéni szemléletmódjuktól is befolyásolva.
A változásokat, változtatásokat is dokumentáljuk fényképfelvételeken: miként láthatók, ha egyáltalán láthatók még, és hogy néznek ki az őstémák napjainkban.
A változásokat, változtatásokat is dokumentáljuk fényképfelvételeken: miként láthatók, ha egyáltalán láthatók még, és hogy néznek ki az őstémák napjainkban.
