Maga Nagybánya a tárgyalt időszakban, azaz a húszas-harmincas években is internacionális maradt; magyar, román, szász, zsidó, olasz festők látogatták az iskoláját és dolgoztak nyaranta a soha meg nem unható tájban. Számos, a művésztelepen született festmény szerepel a kiállításon – köztük olyanok is, melyek a felfedezés erejével hathatnak a hazai tárlatlátogatók számára. A húszas-harmincas években festett nagybányai tájképek, csendéletek többsége nosztalgikus hangulatot áraszt, egy ideális világ lelkekben megőrzött képét, amelynek – mint a későbbi visszaemlékezésekből kitűnik –, a művésztelepen belül volt még egy ideig realitása. 1919-től odajártak nyári gyakorlatra előbb a bukaresti, majd a jászvásári és kolozsvári képzőművészeti főiskolák növendékei is, akikre az újdonság varázsával hatott a nagybányai látásmód. Nagybánya festészetét Ziffer Sándor avantgárd gyökerű, expresszív formákat és erős színeket használó festészete is meghatározta. Hozzá, illetve a nyaranta odalátogató Perlrott Csaba Vilmoshoz csatlakoztak a lázadó szellemiségű baloldali fiatalok, így az egyik legerőteljesebb modern nagybányai festő, Jándi Dávid is. Munkáin az avantgárd örökség a későreneszánsz monumentalitásával kombinálva mintegy előrevetíti a mélyben rejtőző fenyegető erők világpusztító megjelenését.
Kolozsvár, mint művészeti centrum, az 1925-ben alapított Szépművészeti Iskola kapcsán emelkedik ki az erdélyi városok sorából. A Școala de Belle Arte 1926 januárjától működött; kizárólag román tanárai voltak, de a hallgatók közel fele magyar volt. A román tanárok egy új, a nagybányaitól eltérő színvilágot honosítottak meg, miközben a növendékek egy része nyaranta továbbra is Nagybányára járt festeni. Az így kialakult szintézis eredménye, a maga egyénenként eltérő jellegzetességeivel, a korszak transzilván festői stílusa. A kolozsvári festők sorába olyan kiváló művészek tartoztak, mint Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő, Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor, Mohi Sándor, vagy Eugen Gâscă.
Erdély déli részén Nagyszeben és Brassó emelkedett ki a művészeknek otthont adó városok sorából. Művészeti központként mindkét várost az ott tevékenykedő neves szász festők jelenléte határozta meg. A szász művészek megőrizték egyedi, ugyanakkor a régió kialakult művészeti kontextusába ágyazódó arculatukat. A német és a szász kultúra szimbolista előzményei könnyebbé tették számukra az expresszionizmus befogadását is, amely soha nem magában, utánzásként, hanem egy gazdag referenciaháló hangsúlyos elemeként érvényesült, váltakozó szintézist alkotva posztimpresszionista, szecessziós, realista, vagy éppen Új tárgyilagos elemekkel. Sajátos vonása a korabeli szász festészetnek a portrék által elfoglalt jelentős hely, mint a közösség egybetartozásának jelképe. Különösen szembetűnő ez Hans Eder vagy Grete Csáky-Coponi festészetében, de ide tartozik Felix Harta remek családi képe is.
Illusztráció: Nagy Albert: Júdás, 1935/37, olaj, vászon, 75 x 85 cm, részlet
