…A kiállítás a női aktot mint a 19. századi művészet megújított műfaját és egyben mint a reneszánsz humanista ábrázolási hagyomány örökösét mutatja be. Többféle szempontból közelítjük meg azt a korszakot, amelyben a tudomány “felfedezte” a női nemet; addig az emberi test elsősorban a férfi testét jelentette. Hívószavunk A modell, mert a tárlat alapvetően abban a reneszánsz akadémiai közegben helyezi el a női akt ábrázolását, amelyen belül az újkori európai művészet is létrejött: ahol az eleven (női) aktmodell állítása a független, a nem céhes, azaz az akadémikus művész előjoga volt. Ez fontos helyet kapott az akadémiák alapító szövegeiben. Furcsa ellentmondás, hogy a női anatómia ismerete mégsem volt elérhető a művész számára, mert élő női aktmodellt csak a londoni (1753-tól), majd a párizsi (1800 körül) és a müncheni (1808-tól) akadémián rajzolhattak az 1850-es évekig.
A művész műterme és a női akt ábrázolása a tapasztalás mellett a képzelet és a kísérlet terepe is volt egyben – a női test képi forrásai az antik és reneszánsz erotikus művek lettek. A 19. századi festő számára Ingres-nek a római akadémián festett Nagy fürdőzője (1808) emelte mintává a fürdő nő, az odaliszk, a fésülködő nő témáját és emellett az eleven aktmodell utáni festés újraértelmezett toposzát. Tárlatunkon a női aktot az európai képi hagyománnyal és a látás-észleléssel, a nyilvánosság előtti kiállítással összefüggésben mutatjuk be. Eszerint válogattuk a műtárgyakat is: a női aktnak az ideális szép fogalmához és az érzéki realitáshoz való viszonyában.
A 19. századi európai képzőművészet kereteit egy közös európai minta határozta meg, az akkor alapított nemzeti múzeumokkal összefüggésben. A londoni British Museum (1753) vagy a párizsi nemzeti múzeum (1893) mintájára alakult ki a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye is, amelyben a természettudomány és a művészet spontán módon egymás mellé került.
A párizsi Természettudományi Múzeumból, Georges Cuvier kutató-laboratóriumából indult el a női aktról való 19. századi gondolatok egyik legfontosabbika is, amely a föld népcsoportjait az evolúció folyamatának különböző szintjein helyezte el, míg az európai embert a görög civilizáció örökösének tekintette. 1815-ben a párizsi természettudományi múzeumban kiállították az afrikai Sarah Baartmann (a “Hottentotta Venus”) testének gipszlenyomatát, és ennek alapján készült képét sokszorosítva közzétette Cuvier az emlősökről írt művében. A korszak esztétikai ítéletét követte azzal, hogy az antik Venus-szobrok szépségének ellenpólusaként jelenítette meg. A század első felében a magyar művész is “ráismert” a maga “nemes vademberére” (Barabás Miklós: Vándorló cigánycsalád). Ön- és nőképét, nemzeti karakterjegyeit a klasszikus görög szépséggel azonosítva és annak inspiratív ereje által alkotta újra és újra. Az őstörténeti kutatással áthatott képzőművészetben a görögös odaliszkok sokasága jelezte a magyar nemzeti aktfestészet diadalát. A Nemzeti Múzeummal összefüggésben, a velencei akadémia “kicsinyített másaként” alapította meg az olasz származású Marastoni Jakab Első Magyar Festészeti Akadémiáját Pesten (1846–1859). A külföldön tanult magyar művészek eleinte Itáliában és Bécsben (id. Markó Károly, Barabás Miklós, Molnár József, Borsos József), majd Münchenben (Szinyei Merse Pál, Benczúr Gyula, a nagybányai festők közül Réti István, Ferenczy Károly és Hollóssy Simon) és a század végi Párizsban (Munkácsy Mihály, Csók István) alkották “Nuda Veritas”-aikat.
A 19. század második felében a művészet saját nagykorúságát látta az újjáépített Budapest közintézményeit – Nemzeti Múzeum, Operaház, régi és új Műcsarnok – díszítő, a modern életnek a görög mitológiából átemelt női aktjaiban (elsősorban Lotz Károly mennyezetképein). Az új Belváros művészeti és társadalmi élete ezeknek a művészi aktoknak allegorikus keretében nyerte el új, “korszerű” arcát. Székely Bertalan ugyanekkor dolgozta ki egyedülálló képzési programját a test érzékeléséről a Mintarajztanodában. A női akt ábrázolását a mozgás–forma–szín–test viszonylatában tanította élettani, pszichológiai és fizikai alapon. Ezáltal őt a magyarországi modernizmusok előfutáraként tartjuk számon.
Amikor Párizsban az afrikai művészet megújító ereje által inspirált Picasso megfestette az Avignoni kisasszonyokat (1907), vele szinte egy időben Rippl-Rónai József az Európán kívüli művészet alkotásaival együtt állította ki saját műveit Kaposváron és Budapesten. E kiállításokon (1910–11) a japán metszet és a kongói szobor Giotto művészetével egyenrangúként került bemutatásra. Az avantgárd események főszereplője volt Máté Olga fotóművésznő is aktfotóival. A folyamat megerősítői Vaszary János és a Gertrude Stein Salonjában megforduló Nyolcak festői voltak. … (MNG)