Kurátor: Kolozsváry Marianna, művészettörténész
Megtekinthető:
2016. január 16. – április 3.
hétköznap 14 és 19 óra,
hétvégén 11 és 19 óra között.
Alföldi Róbert nagyszerű gyűjteménye a korabeli magyarországi és külhoni avantgárd legjelentősebb művészeinek reprezentatív műveit tartalmazza, egy olyan anyagot, mely nemzetközi viszonylatban is különleges.
A legkevesebb, amit a gyűjteményről mondhatunk, hogy hiánypótló. Nincs ma Magyarországon egyetlen intézmény sem, amely ekkora (több mint ötszáz mű), ennyire szisztematikusan és egyúttal a minőségre érzékenyen fölépített gyűjteménnyel rendelkezne a magyar neoavantgárd fotóművészetről, illetve a képzőművészek fotómunkáiról. A gyűjtemény további jelentősége, hogy sok lappangó felvételt, kallódó képeket, kópiákat kutatott fel és talált meg, s mentett meg a pusztulástól.
Műalkotások ezek, melyek történetesen fotográfiai eszközök és eljárások révén születtek meg, művészi céllal, s közös bennük a (fotó)művészetkritikai attitűd és az új fotónyelvi eszközök kikísérletezésének igénye, mely ezekben az években nem csupán Magyarországon vált fontossá: igazi szinkronitás figyelhető meg a nagy „művészeti központokban” is meghatározó irányokkal. Több generáció alkotásain keresztül nézhetünk vissza a múltba, s láthatjuk, hogy a vasfüggönyön kívül és belül is, ugyanúgy az önmeghatározás vagy önmegismerés nagyon nehéz, rögös, néha akár ijesztő útját járta a világ.
A kiállításon bemutatott csaknem 180 mű három kulcsszó köré csoportosítva mutatja be a neoavantgárd fotóművészet reprezentatív alkotásait: testiség, identitáskeresés és rejtőzködés.
“Nincsenek elvárások, nincsenek világtrendek, nincs igazodás, nincs megfelelés, a szabadság van. Az alkotói szabadság végtelensége. Számomra megrendítő, hogy ennyire kézzel fogható a korszak műveiből ez a fajta alkotói és emberi hozzáállás a világhoz, amit én nagyon szeretnék elérni, de nem nagyon sikerül. Tényleg nincs más, csak az adott alkotó, és az, amit létrehoz, amit megtalál, és nem fél magában egyre mélyebbre menni, és nem fél szembenézni azzal, amit talál, vagyis nem fél szembenézni önmagával. A fotó, mint tükör tartott tükröt az akkori önmaguknak, és tart ma tükröt, a mai önmagunknak. Hogy lehet így is. Ilyen szabadon vizsgálni a világot, vizsgálni benne önmagunkat, és igenis ilyen szabadon is lehet szembenézni és vállalni önmagunkat.
Ezért van ennyire közel hozzám ez az anyag.
Mert utat mutat. Mert mutat utat!” (Alföldi Róbert)
Lőrinczy György: New York, 1968
Magyarországon az 1960-as évektől az ezredfordulóig nemzetközi összehasonlításban is értékes progresszív művészet született, melynek a fotó volt az egyik legfőbb médiuma. A fotó, melyet művészi (ön)kifejezésre és/vagy a művészetek aktuális kérdéseihez való „hozzászólás” igényével hoztak létre azok a fotográfusok, akik szembehelyezkedtek a hivatalos fotográfiai gyakorlattal, másfelől azok a képző- és egyéb társművészek (írók, zenészek, performerek, filmesek stb.), akik pályájuk egy szakaszán mintegy „felfedezték maguknak” a fotográfiát mint olyan művészi eszközt, mely érdekes, hatékony, különösebb előtanulmányokat nem igényel, vagyis demokratikus, s így beleillik a „mindenki művész” ideológiájába. Műalkotások ezek, melyek történetesen fotográfiai eszközök és eljárások révén születtek meg, művészi céllal, s közös bennük a (fotó)művészetkritikai attitűd és az új fotónyelvi eszközök kikísérletezésének igénye. Ez közös vonása a különféle alkotók munkáinak, ami ezekben az években nem csupán Magyarországon vált fontossá. Ezen a téren tehát szokatlan módon igazi szinkronitás figyelhető meg a nagy „művészeti központokban” is meghatározó irányokkal, világhírű külföldi fotóművészek alkotásai szemléltetik ezt a párhuzamot. Több generáció alkotásain keresztül nézhetünk vissza a múltba, s láthatjuk, hogy a vasfüggönyön kívül és belül is, ugyanúgy az önmeghatározás vagy önmegismerés nagyon nehéz, rögös, néha akár ijesztő útját járta a világ.
Az összeállítás három kulcsszó köré csoportosítva mutatja be a neoavantgárd fotóművészet reprezentatív alkotásait.
Testiség:
A magyar neoavantgárd fotó egyik alapvető sajátossága, hogy a művészek előszeretettel használták az emberi testet – leginkább a saját testüket és arcukat – formanyelvi kísérleteik „terepeként”. Ezek egy része meglehetősen vad, az önkínzás szélső határáig elmenő performanszok formájában valósult meg, melyekkel a művész a korabeli kultúrpolitikai besorolásban a tűrt és a tiltott kategória határmezsgyéjén egyensúlyozott. A művészek természetes eszközként tekintettek a testre, amelyet művészeti kontextusban is lehet alkalmazni. A művészeti célú testhasználat egykori képeit naiv, felszabadult kreativitás lengi körül.
Identitás:
Az identitáskeresés vagy önazonosság kerdése ebben a formában sajátos vonás, s különös ízt ad a magyar neoavantgárd művészetnek. Nálunk ez a ’70-es és ’80-as években egybefonódott a művészszerep tisztázásával – mely utóbbi az adott helyzetben óhatatlanul politikai, illetve ideológiai színezetet is nyert, a testiség hangsúlyozásával pedig erős nyomatékot kapott. Az alkotói felfogás egyik végpontján a „bármi lehet művészet”, a másik pólusán a „nem minden művészet, ami annak látszik, amit művészek hoznak létre” megfontolások állnak. Közös vonás, hogy alkotóik nézőpontja nem a megfigyelő, vagy a voyeur pozíciója, tevékeny résztvevői, megalkotói a fotografikus látványnak. Romantikus művésztudat helyett a mindennapok kreatív hőseiként, a fotó másként használóiként tűnnek fel, miközben gyakorta zavarba ejtő betekintést nyerünk létrehozóik személyes életterébe, szociális kapcsolatrendszerébe, alkotói környezetébe, esetenként testük intim részleteibe.
Hajas Tibor: Felületkínzás III., 1978
Rejtőzködés, arcroncsolás, felületkínzás
Az önarcképekben egyszerre, együtt jelenik meg az önfeltárulkozás drámája: a megmutatkozás vágya és a rejtőzködés ösztöne. Az alternatív identitásokba és szerepekbe történő belehelyezkedés, a „lehetett volna – lehetnék én” is attitűdje. A grimaszolással, kézzel, tárgyi eszközökkel végzett arcrongálás ennek megörökítése. További lehetőség az arc manipulálására, ha a kép felületén végeznek rongáló beavatkozásokat. Az arcot azonban mindez nem álcázza, nem helyettesíti álarccal. Ugyanaz a valaki van a törlések és torzítások mögött. Az önábrázolás új útjaira lépő alkotóművészek számára saját testük, arcuk egyszerre volt a szubjektum cáfolhatatlan bizonyítéka és praktikus eszköz, szerszám képi összefüggések megjelenítésére. A test és az arról készült kép roncsolása mellett a montázs, az új összefüggésbe helyezés, a kivágás és jelentésátvitel bevett eszközei a neoavantgárd fotóhasználatának. A művészeti szándékkal végzett beavatkozások nem a kép által reprezentált valóságot, hanem a fotografikus kép olvasatának társadalmi gyakorlatát alakították át.
Vető János: Psyche (Udo Kier), 1979
„Nagyon hiszek benne, hogy ez az anyag sokat segít majd abban, hogy lássuk, hogy kik vagyunk. Hogy lássuk meg, hogy kik vagyunk. És azért, mert néha sötét, néha véres, sokszor szenvedélyes, sokszor fizikailag fájóan szenvedélyes képet kapunk magunkról, ösztöneinkkel, fekete vágyainkkal, hibáinkkal, az nem rossz dolog, nem titkolni valóan szégyenletes. Hanem valódi, igazi világ. Ezek vagyunk mi.
És… ez vagyok én.”
(Alföldi Róbert)
(Készült Szilágyi Sándor és Készman József tanulmánya alapján)
