Káplár Ferenc a kortárs magyar képzőművészet magatartásában és művészi felfogásában is különleges személyisége. Sokáig kerestem a szót, hogy miként is pontosítsam a „különleges” kicsit eufémisztikus jelzőjét, s – tán Számára sem bántóan – azt írom: a magyar művészet izgága személyisége. Káplár Feri egész életében egy nyitott, mozgékony alkat, aki sokfelé érdeklődik a világban, akinek éles a szeme, akinek mindenről (megalapozott ) véleménye van, aki talán a „felháborom, tehát vagyok” életelvét vallja. S Káplár Feri az a művész, aki – s ez nagyon ritka, különösen az Ő generációjában – az álló és mozgóképnek is egyaránt bravúros művelője, operatőrnek is unikális személyisége a magyar televíziózásnak, s festőnek is vibrálóan eleven és – jelképesen és valóságosan is – sokszínű alkata a magyar művészetnek. Ezzel az izgágasággal „el is érte”, hogy nagy magányossá vált. Csoportokba, stílusokba nehezen lehet begyömöszölni. Sokoldalú felkészültségével stílusbravúrokra képes, melyek keretei között, sőt még azokat is szétfeszítve lesz formailag is változatos piktúrája. Festőileg most már évek óta elhagyta a földi világot, s képzelete, eszköztára gazdagságával a kozmosz, a világmindenség, az univerzum látványának igézetében dolgozik. Kiállítása erre fókuszál, miközben közös fájdalmunk, hogy elvesztette testvérét, Káplár Éva festőt, akivel egy életen át közös volt művészetszeretete.
Feledy Balázs
