A szemlélődés kertjei

Kondor Attila kiállítása – 2004. április 22–május 11. Szinyei Szalon

Szemlélni a kertet, a tájat, az ember kezdetektől fogva létező igénye. Gyermekkorunkban inkább a mozgás kelti fel érdeklődésünket, lepkét, madarat, szöcskét kergetünk, a természetben a vadat vesszük észre, az élet félreismerhetetlen jeleit keressük öntudatlanul. A szín, a távlatok, vagy a növények finom részletei felnőttkorban érkeznek el hozzánk. Később a teljességet, a kozmikus egységet, a nyugalmat keressük. A kertbe, a tájba, az élet lüktetéséből menekülünk, a természet általunk szemlélt egy szeletét meditációs eszköznek tekintjük.
De mi is az a kert, mi a táj? A kert, a táj a természet kiragadott részlete, s az ábrázolásokon a japán ukijo-e, „a lebegő világ képei”-től a reneszánsz festészetig, a romantikától a realizmusig mindig valami mást is üzen nekünk, mint a természet önmagában.
Kondor Attila tudatosan kertnek nevezte el a tájait, ami annak a fogalomnak a megerősítése, hogy a táj a természetnek egy behatárolt darabját jelenti, amely számunkra többletjelentéssel bír.
A tájfestészet befogadása egyszerű folyamatnak tűnik, mindannyiunknak van valamilyen viszonya a valóságos tájhoz, s ezt keressük a festett motívumban is. A kommunikáció azonnal kialakul, a nézőnek látszólag nem kell erőfeszítéseket tenni a befogadásra, a festett kép valódi tájélményekre emlékeztet, azokkal konkurál, vagy a megélt tájélményeinkhez hasonló képzeteket kelt.
De valóban hordoz a festett táj, ami csak a vásznon létezik, többletjelentéseket? Igen. Sőt a festészet tanít minket arra, hogy a természet egy darabját metafizikus tájként szemléljük. De mi is ez a táj? A valóságot, a természetet és az idealizált tájat olyan egységként ábrázolja, amely már túlmutat az egyszerű leképezésen és láthatón túli tartalmakat közöl. Filozófiai vizsgálódások helyszíne, meditációs eszköz, amely a látvány, a tapasztalat és a nem látható abszolút igazság egyesítésével (amelyet a festő szellemi tettként visz véghez) válik alkalmassá szavakkal alig kifejezhető létélményre. Az egyesítés itt a kulcsszó, de mit is jelent ez?
A neoplatonista filozófia szerint a látható, érzékszervekkel felfogható valóság minden eleme a szellemnek a megnyilatkozása, mely öröktől fogva létezik. Ez a szellem, az Egy azonban hordozót igényel, amely azt érzékelhetővé teszi. Ez a hordozó, jelen esetben a táj két részből tevődik össze. Az egyik az érzéki, megtapasztalható rész, a másik az érzékfölötti, a szellem abszolút terméke, s ezt a két részt a lélek egyesíti. A lélek Plótinosz szerint az embernek az Egyből kiáramló része és a testtel együtt alkotja azt a teljességet, amit embernek nevezünk, és ami képes a szellemi termékét anyagi formába önteni éppúgy, mint a Teremtő.
A teremtmény, a „kert” jelen esetben azonos az általános értelemben használt „táj”-jal. A kert (bekerített) szimbolikus elnevezés, mely érthetővé teszi, hogy az ábrázolt tájak a természet azon részét jelentik, amelyet az ember ragad ki a végtelen természetből, teremt meg, mint önmaga tükrét.
A táj így felfogható a festőművészet szellemi önarcképeként is, olyan közegként, amelyben a tapasztalt világ és a nem látható világ egyesülnek, vagyis a megélhető és az „abszolút” igazság, egymást teljességgé kiegészítő fogalmak láthatóvá, befogadhatóvá válnak.
Az így keletkező teljesség racionálisan már nem megközelítő hangulatként érkezik el hozzánk, amely olyan határterület, amelyet nem könnyű megteremteni. A művésztől erőfeszítéseket, s óvatosságot igényel, hiszen ez a felvállalt harmónia, hangulat könnyen szentimentálissá válhat, a szépség merő esztétizálásként mutatkozhat, a festői koncepció rosszul értelmezése puszta formalizmussá teheti.
Mégis mi az a többlet, amely ettől megóvja? Az a törekvés, amely a festészetet nem csak technikaként, hanem életszemléletetként fogja fel, és az a tudatosság, amellyel az alkotó a festőmesterség elsajátításán dolgozik.
A fotórealizmus, a „technorealizmus” után, vagy inkább közben, Kondor Attila hagyományos, klasszikus módszerrel, természet utáni stúdiumok alapjain képezi magát, nem használ kivetítőket, sem más segédeszközöket, csak a „szem”-ét. Megtanul újra látni, időt hagyva a fejlődésre. Tanulmányozza a klasszikus filozófiát, és használja is. Szemlélődik.
De nem csak a természet érdekli, fest csendéletet, épületeket, kerti építményeket, tájaiba építészeti tagozatokat, antik romokat, kutakat, szobrokat montíroz. Szemlélődésének egyik fő tárgya ezen a kiállításon a növényzet és a kertek mellett a víz. A víz, amely a filozofikus gondolkodás remek eszközeként csak akkor tükrözi a tárgyi világ elemeit, ha nyugodt, csendes. Kondor Attila metafizikus tájai tudatosan, a látható és a képzelet által odaálmodott motívumokból kialakított egységek, nyitott kompozíciók, amelyek a képtéren kívül folytatódnak, a teljesség kiragadott részletei, mégis zárt szerkezetek. A kínai tájfestészethez hasonlóan fontos elemük a ritmus, amelyet a motívumokkal megtöltött és a szinte üresen hagyott felületek hoznak létre. Ezt a ritmust erősítik a néhol feltűnő építészeti tagozatok, épületrészek, oszlopok, az ember helyett az ember alkotta tárgyak. A képeken éppolyan hangsúlyt kapnak az „üres”, színnel, köddel megtöltött képfelületek, mint a sűrűsödési helyek. Ami arra utal, hogy az életben a nyugalom, a csend, a látszólagos üresjárat csak felkészülés az aktivitásra.
A festőművészet, a klasszikus művek és módszerek Kondor Attila számára szintén a szemlélődés tárgyai és az előzőekben tárgyalt valóságos természet adta tájélményekhez, mint adalék, mint vizuális-technikai lehetőség hozzáadódik, de nem az érzéki, hanem a szellemi részéhez, hiszen a reneszánsz nagymesterek – akiknek hatását felfedezni véltem Kondor Attila vásznain – technikai megoldásai az ő szemlélődésük termékei voltak. Felhasználja, felújítja, elevenné teszi tehát a már majdnem elfelejtett, régi ismert festői módszereket, technikákat, sőt maga is dolgoz ki újakat.
És nem egyedül teszi mindezt. Olyan festőcsoport tagja, amely az „újra-festés” nevében alkot. A Sensaria csoport már nevében is utal az érzékelés régi-új formájára, amikor az ember és a szem együtt válnak művésszé, és a gondolkodás, a szellem adta lehetőségekkel alkotnak individuális, mégis mindig jelenlévő teljességet abban a „keret”-ben, amelyet a festőművészet jelöl ki.

(Muladi Brigitta)