A kiállítás hétfőn, kedden és szerdán 8 és 16 óra között, csütörtökön 8 és 18 óra között, pénteken 8 és 15 óra között látogatható.
A tér költészete – Bodor Lilla képei elé
Bodor Lilla festményei egyszerre ajándékoznak meg az ismerősség és a szokatlanság élményével. Az olaj-vászon technika és magának a térnek, sőt többnyire üres térnek az ábrázolása ismerős. Ugyanakkor a tér mintegy homorú lencsén át láttatása – noha beazonosítható – festményen nem megszokott. A speciális látvány és annak megjelenítése ezáltal a látásról való asszociációk generálása. Ha nem tűnne túl patetikusnak, s hogy még egy művészeti ágat is bevonjak, azt is mondhatnám, hogy Bodor Lilla itt látható festményei a tér költészetének képei.
A művészettörténet részben a látás és a térábrázolásról való gondolkodás története. A reneszánsz térérzékelést, a perspektivikus látást is meg kellett tanulni a szemnek, mely Alberti szerint olyan, mint egy világra nyíló ablak.
A modern művészet kezdete óta viszont sok művész kérdőjelezte meg a reneszánsz perspektíva képi kánonján alapuló térkonvenciókat. Az impresszionisták és Cézanne az újfajta tér- és mélységábrázolásban új szín- és fényelméletet alkalmaztak; a posztimpresszionisták elméletei a formát mint tartalmat helyezték előtérbe. A kubizmus széttördelte a teret és egyszerre több nézőpontból ábrázolt dolgokat. A jelentést a kétdimenziós képmező sík felszínén fogalmazták újra, mely az absztrakció új lehetőségével járt. Azóta persze még sokan sokféle módon szemléltették a teret, de a 19. században bekövetkezett stílusváltozások tették nyilvánvalóvá a tér sokféle érzékelésének és érzékeltetésének lehetőségét. Bodor Lilla homorú és domború terei nemcsak egy speciális technikának a megjelenése, hanem a homorú, illetve domború lencsén át láttatott világ elemel a primer látványtól, tudatosítja a reflexió tényét, azt hogy a látvány médiumon átszűrt kép. Pittura / immedia – mondaná Peter Weibel, aki már a 90-es évek festészetének fő jellemzőjének a médiumon való áttettséget látta.
Ugyanakkor Bodor Lillánál ezek a sajátos, többnyire üres műterem terek, szubjektív terek. Ezt támasztja alá az a momentum is, hogy amennyiben ember is szerepel a képein, az ő maga, illetve valamifajta alteregója.
A képek címei is bizonytalanságról, várakozó álláspontról tanúskodnak: Tétovázó, Hívogató, Várakozó, Távolba néző, Estébe forduló, stb. Szinte mind folyamatos melléknévi igenév, mely főnévi szerepet tölt be. Hogy közérthetőbbek legyenek ezek a nyelvészeti kifejezések, ilyenek az író, költő, festő szavaink is. Ugyanakkor ezekkel ellentétben a kiállítás képeinek címeiben szereplő igék sem aktív, hanem kifejezetten passzív tevékenységet sugallnak: tétováz(ik), vár, távolba néz stb. Tehát elmondható, hogy Bodor Lilla terei várakozóak, passzívak. De hát miért is kellene egy térnek bármit is csinálnia, azonkívül, hogy csak úgy van. Ez még mindig több, mint ami egy üres tértől várható. Ahogy a műtermek gyakran valamilyen módon ars poétikák, vagy netán önarcképek, ebben az esetben így nyilvánvalóvá válik – legalábbis számomra – e terek metaforikus jellege, mely önmagára a művészre vonatkozik, aki mintegy görbe tükörben reflektál saját tevékenységére. Már csak az marad a kérdés: kit keresnek, kit hívogat, mire vár? Arról a művészet már egy jó ideje lemondott, hogy Godot-ra.
Bordács Andrea
művészettörténész