Grafika: Mitter Viola
Maurer hidegtűnyomat-sorozatának analógiájára – amely a használatban lévő nyomólemezen látható formák kimerülésének, elkopásának folyamatát, a rajz átalakulását rögzíti – Dobokay a friss hívófolyadék fokozatos romlását dokumentálva egységesen beexponált, előhívott fotópapírokat sorakoztat fel egészen addig a stádiumig, amíg a vegyszer már nem hat a fotoszenzitív anyagra. Ahogyan a fotográfia belső szerkezetének, legelemibb alkotórészeinek analitikus vizsgálata, úgy a szerialitás sem idegen Dobokay alkotói metódusától. A kiállításra készült új anyaga a több mint 600 képet számláló gradienssel azonban nem csupán léptékében tér el látványosan korábbi munkáitól, de egyúttal a repetitivitás, a halmozás gesztusa mögött álló, a korábbi munkáihoz viszonyítva megváltozott alkotói szemléletről is tanúskodik: egy esetleges esztétikai szempontú szelekciót felülírva ezúttal az ábrázolás hitelessége követeli meg a folyamat összefüggő fázisainak teljeskörű bemutatását. A sorozat elemei ily módon materializálják a fotográfiai képalkotás anyagtalan komponensét, az időt, reflektálva egyúttal az alkotói processzus sajátos időtapasztalatára és a megismételhetetlen ismétlődés dilemmájára. A sötétebből a világosba, a nehézből a könnyű minőségébe átforduló felületek szimbolikája, a fokozatos kimerülés, az anyagiból a szellemibe való átlényegülés legalább annyira fontos olvasatát adják a látszólag numerikus-mechanikus karakterű műnek, mint a technikai eljárás képi motívum rangjára emelt jellegzetes tulajdonsága.
Maga a „megörökítő anyag”, a fotópapír fényérzékeny rétegében előhíváskor keletkező és a fixírben kiváló ezüst, többféleképpen is formát ölt a galéria terében. Kicsapódott állapotban látható az oszlopként egymásra sorakoztatott poharak falán vagy épp a hiánya válik már-már tapinthatóvá a meglazult és részeiben levált emulzió helyén egy beexponált és feketére előhívott fotópapírdarabon, – amely a gyanútlan szemlélő számára leginkább a nyári csillagos égboltról készült apró fényképnek tűnhet –; de geometrikus absztrakt festményt idéző szemcseszerkezetét is megvizsgálhatjuk egy többezerszeres nagyítású mikroszkópfelvételen. Destrukció és konstrukció egyidejű jelenléte mellett a kiállításon így hangsúlyossá válik a különböző léptékek, mikro és makro szintek közti feszültség is, mely egyúttal tovább tágítja a kiállítás szemiotikai mezőjét a címadó angol kifejezés akkumuláció; felhalmozódás; ki- és lecsapódás jelentésein túli, kozmikus tartományok felé. A galaxist fürkésző tekintet és a molekulák mikroszkopikus vizsgálata közt egy, az alkotó által kisajátított objekt, a Mecsek hegységből származó talajfurat teremt érzéki kapcsolatot, amely szemcsézettségében megidézheti az ezüst kristályszerkezetét is, de ráirányíthatja figyelmünket akár egy mikro- és makroszinteken átívelő, kevéssé ismert összefüggésre is: amíg – a középkori alkímiában az ezüst asztronómiai megfelelőjeként számon tartott – Hold felszínét az emberiség az elmúlt ötven évben messzemenően felderítette, addig elenyészően kevés kutatás vizsgálta közvetlenül a talpunk alatt, a talajban zajló életet, így az továbbra is gyakorlatilag ismeretlen territórium maradt számunkra, miközben akár egy maréknyi földben több élőlény található, mint amennyi ember a Földet benépesíti.”