Újra közösen állítják ki műveiket az egykori Manual csoport tagjai. Noha a tárlaton új munkáik is szerepelnek, az együttes jelenlét mindenképpen megidézi a múltat, s közös főhajtást is jelent a 2003-ban elhunyt Szilasi Anna emléke előtt.
Az 1975-ben alapított Manual csoportot hat, különféle stílust és karaktert képviselő alkotó hozta létre, akik egymás munkáiban kölcsönösen rokon szemléletre ismertek. A Manual csoport egy lehetséges alternatívát képviselt a mellett a tárgykultúra mellett, amely általánosságban a modernizmus szemléletének továbbvitelével jellemezhető, amelynek puritán funkcionalizmusa felülírta a tárgyalkotás sok évszázados hagyományát, hogy egyedül az optimális használat szempontjait engedje érvényesülni. A Manual tagjai elhatárolódtak a tárgyalkotás autonóm irányzataitól, és visszafordultak a kor tervezői gondolkodása által túlhaladottnak tartott tradícióhoz, vállalva mind a dekoratív funkció lehetőségét, mind pedig a kézműves technikával kivitelezet t egyedi tárgyak létrehozását.
A kritikusok nosztalgiát emlegettek, egy-két évtizeddel később pedig a posztmodern megelőlegezését látták ebben a szemléletben – szerencsére a csoport által képviselt elveket nemcsak áttételesen, művészettörténészek interpretációján át ismerhetjük meg. Tudhatjuk, mit gondoltak maguk a művészek, ők ugyanis már a magyarországi bemutatkozást jelentő 1979-es műcsarnoki kiállítás alkalmából is leírták, mit tartanak a legfontosabbnak a munkásságuk szempontjából – bizonyára azért, hogy eleve kivédjék az esetleges félreértéseket vagy belemagyarázásokat.
Az ars poeticák megerősítik a művek állításait: a Manual csoport tárgyai a szó eredeti és teljes értelmében vett iparművészetet képviselik – szemben az objektekkel, amelyeket a képzőművészeti ambíciójú tárgyalkotás, illetve a termékekkel, amelyeket a dizájn hoz létre. A magyar nyelvben az iparművészet szó teljes félreértéséhez és elértéktelenedéséhez a Manual által határozott an és következetesen visszautasított vásári ál-kézművesség vezetett. A kisajátított és lejáratott fogalom mégsem veszítheti el – történetivé vált – eredeti jelentését; többek között a Manual tagjainak munkássága visz közelebb a jelentésárnyalatokban gazdag iparművészet-fogalom rehabilitálásához. Sajnos, ez a rehabilitáció még ma is várat magára, hiszen szükséges lenne hozzá a közönség elemi tájékozottsága a tárgykultúra területén, az ilyen irányú műveltség azonban távolról sem kapott olyan pedagógiai alapozást, mint az irodalmi, zenei vagy képzőművészeti ismeretek, sem a 70-es években, sem pedig később. Azoknak az alkotóknak, akik az iparművészet mellett köteleződnek el, számolniuk kellett – és ma is számolniuk kell – azzal, hogy közönségük vagy a képzőművészet nézőinek, vagy a dizájn fogyasztóinak magatartásával közelít majd munkáikhoz. Ezt a helyzetet ismerték fel a Manual csoport tagjai a hetvenes évek közepén, s ezért születtek az 1979-es írások a kiállításlátogatók útbaigazítására.
Az egykori kritikusok legalább annyira hálásak lehettek az alkotók írott ars poeticáiért, mint a későbbi évtizedek történészei – akárcsak a kiállítások közönsége és a mai érdeklődők. Megdöbbentő, mennyire aktuális 2007-ben az 1983-as „helyzetjelentés” az alkotók rossz közérzetéről, az általuk vallott értékekkel szemben közönyös vagy éppen ellenséges külvilágról, az elszigetelődésre késztető felszínességről és elüzletiesedésről. Tudjuk, mi minden változott az elmúlt bő két évtized leforgása alatt, de az alapprobléma lényegében ma is ugyanazokkal a szavakkal fogalmazható meg. Az 1983-as mondatok olvastán arra is kell gondolnunk, hogy ha a művészek rossz közérzete ugyanúgy fokozódott, ahogyan az azt előidéző körülmények súlyosbodtak, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlen volt valamilyféle radikális változás a csoport történetében. A Manual megszűnt, pontosabban a tagok – a közönség elismerő visszajelzései ellenére 211; 1984-et követően nem állítottak ki csoportként. Útjaik szétváltak, s ki-ki önálló alkotói pályán haladt tovább. Az őket összekapcsoló szemlélet megmaradt ugyan, de az együttes fellépést már nem tartották indokoltnak.
Az azonos elveket valló, együtt induló lelkes fiatalok közössége felbomlott, külön-külön kibontakozó életműveik azóta is egyre gazdagodnak. Egyéni kiállítások és kiadványok sora mutatja be alkotásaikat, tanulmányok és interjúk ismertetik szakmai kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalásaikat. Munkásságukat számos fiatal kollégájuk tekinti követendő példának, az oktatással is foglalkozó egykori csoporttagok pedig továbbadták, továbbadják a szemléletet azoknak a művészhallgatóknak, akik nyitottak és fogékonyak a Manual örökségének tekinthető gondolkodásmód iránt, amely nem veszített aktualitásából.
Az ezredforduló embere virtuális világok között jár-kel, ebben a közegben egyre inkább érik az idő arra, hogy a közönség mind nagyobb figyelemmel és érzékenys éggel forduljon a mi valóságunkhoz tartozó, kézzelfogható és emberi kéz által létrehozott tárgyak felé – nem csupán azért, mert a készítésmód önmagában is értéket hordoz, sokkal inkább a tárgyakban rejlő tervezői gondolatok felismerése miatt.
Aki meglátja az egyedi és egyszeri tárgyak önálló karakterét, sőt, személyiségét, értő befogadóként nézheti meg az egykori Manual-tagok új kiállítását 2007-ben. Szimbolikus értékű gesztus a közös megjelenés: több mint két évtized után, túl az elszigetelődésen és a rossz közérzeten, valószínűleg a bölcs kívülállás oldalán összetalálkozva dönthettek a művészek egy újabb csoportos tárlat mellett – amit nagy örömmel fogad nemcsak az egykori lelkes közönség, hanem egy Manual-kiállítások nélkül felnőtt új generáció is.
Prékopa Ágnes
Akkor és Most – a MANUAL csoport kiállítása
A MANUAL (Bán Mariann, Horváth Márton, Péreli Zsuzsa, Péter Vladimir, Szilasi Anna, Szilágyi Júlia) csoport Akkor és Most című kiállítása május 19-én, szombaton 16 órakor nyílik. Kurátor: Prékopa Ágnes művészettörténész.