Az elsötétített térben, a hansúlyozottan vetített képként kezelt munkákban Balikó egy-egy mozdulatsor közvetítésével saját testi és mentális tapasztalatait is feltárja. A szinte életnagyságú képeken az aktivitás képzetével leginkább öszekapcsolódott testrészek – a fej és a kéz – megvilágításával, mozgatásával vagy mozdulatlanul tartásával technikai médium segítségével idéz fel a korábban különösen a barokk festészetben meghatározó problémákat. Vajon a gravitáció állandó hatását, jelenlétét elszenvedő, tehetetlen tömeg csupán a test? A fényt felfogó és visszaverő áthatolhatatlan tömeg? Ám Balikó Emese munkájában a testet a figyelem, a tudatosság határozza meg: a felvételek készitése során a kamera számára tükörként funkcionált, s igy a mediális kép és az önarckép fogalmát – egy a festészet hagyományától elválaszthatatlan metafóra kapcsán – értelmezi újra. A hagyományos képhez kapcsolódás igényére utal a vetitővászon kezelésével is, amelyet vakrámára feszit, majd bekeretez, s így installációjában a vetitett képeket a festett felületek szerepébe helyezi.
Ám amellett, hogy Balikó e két műve szorosan kötődik a képre és a testre vonatkozó aktuális elméleti diskurzusokhoz, megközelíthető hétköznapibb módon is, hisz a nézőben a képek láttán rögtön a megmutatkozásra irányuló tudatos törekvéssel kapcsolatos kifejezések ötletenek fel: „valamilyen képet alakít ki magáról“, vagy épp a gondolkodásban bekövetkezett változásokra utalók: „más megvilágításba helyez“, ill. a már a folyamat eredményét tanusitó: „más fényben lát“.
