„A svéd Anders Petersen az, aki miatt tudjuk, létezett Hamburgban egy bár, a neve Café Lehmitz. A 60-as évek végének ott zajló mindennapjait örökítette meg, három éven keresztül, soha nem feledhető módon, kultikus helyszínné téve azt. A későbbiek során több, hosszú ideig tartó fotósorozatot is készített: öregek otthonában, börtönökben, pszichiátriai intézetekben. Christer Stromholf tanítványaként kezdte pályáját, amelyet élete meghatározó szakaszának tekint.
Alkotói módszerét jellemzi, hogy a másik ember megismerése, különösségének megértése, szinte fontosabb számára, mint maga az elkészült fotográfia, azaz közös történetük képi megvalósulása. Feketébe sűríti az árnyalatokat, megmutatja a fény gyakran jelenlét nélküli, mégis meghatározó ottlétét.
Azonos képeivel – mintha, mind önarcképek lennének – bár különböző embereket, szituációkat, csendéleteket mutat meg nézőinek. Megközelítése nélkülözi a távolságot – nem dokumentálja a történéseket – találkozásokat örökít meg, emberi sorsokban mutatja meg önmagát is. Soha nem mond ítéletet, hanem megosztja velünk, amit és ahogyan lát, azaz mindazt, amit a létezés jelent számára. Együtt él mindazokkal, akiknek arcával, magányával, fájdalmával jeleníti meg a világ, számára való érvényességét. Intim pillanatok, érzelmek részeseivé tesz bennünket határtalan érzékenységgel ábrázolt helyzetekben és tekintetek révén. Erős sugárzású művei azt az egészet oldják magukba, ami az ő világát jellemzi. Azt, ahol semmi sincs vágy nélkül, minden megfoghatatlan, különös és az ismeretlenbe csábító.
Csak a kiválasztottak tudják ezt megosztani művekben, még ha sokan érzünk is ugyanígy.” Csizek Gabriella
