Apáti Abkarovics Béla hosszú évtizedeken át kötődött Szentendréhez, ahogy életútja más színtereihez is, Nagybányához és az általa leginkább szeretett Kárpátaljához, ahol huzamosabb szentendrei és budapesti tartózkodásai között legtöbbet időzött egészen 1945-ig, Szentendrén való végleges letelepedéséig.
Festői hagyatéka, amelyet legnagyobb tételben családja őrzött meg – s most először bocsát a nagyközönség elé –, Abkarovics művészetének nagybányai neós gyökereire világít rá, de sok meglepetéssel is szolgál.
Apátit erős szociális érzékenység motiválta, mivel plebejus származású volt és szívósan ragaszkodott gyökereihez. Mind nagybányai, mind szentendrei időszakaiban azt látjuk, hogy Abkarovicsot, hűen önmagához, nem a táj és a városkép izgatta elsősorban, hanem az e kulisszák előtt zajló emberi tevékenység, az utca embere, ahogy a kútra jár, vizet hord, árusít a piacon stb.
Ez az emlékkiállítás a művész minden korábbi egyéni kiállításánál több művet sorakoztat fel, képes kitérni az életmű minden egyes fejezetére, főbb- és mellékvonulatára, közöttük a 30-as évekből származó, eddig ismeretlen pasztellképeire. Természetesen az egész életműbe beleágyazva, annak korszakonként (szinte évtizedenként) változó szemlélet- és előadásmódjára és műfaji sokrétűségére is.
