Appelshoffer
Péter legújabb festményeit épp egy éve zajlott párizsi útja
inspirálta. A képek egy részében van is némi „franciás” könnyedség,
hajlékony, lendületes vonalvezetés és égő, tüzes színek, de ezek
inkább a rá és a magyar festészetre jobban jellemző erőteljes,
„mellbevágó” expresszivitásba vezetnek át: különösen az erős színek
és faktúra ragadja meg a tekintetet és szinte tapintásra is ingerel,
mégis, ezzel együtt, nagyon érzékeny és finom a képek felülete,
szinte míves a megmunkálásuk. Ez az
„Appelshoffer-paradoxon” – nemcsak a technikában, hanem a stílusban,
tematikában is: a művész líraian, „figurálisan absztrakt” képeket
fest, vagyis az elvont motívumokat és a felismerhető figurákat
vegyíti, keveri különleges hatású kompozícióin. Ilyen értelemben
„átmeneti” képeket hoz létre, amelyek művészi minőségükben
természetesen nem ideiglenes, hanem autonóm, nagyon is masszív és
szuggesztív képek.
Csendéletek
és tájképek kísérik, több rétegben és színminőségben: a finom
pasztellszínektől az erős, harsány tónusokig, s a leheletnyi, finoman
elmozduló ecsetvonásoktól az erőteljes, határozott, vastag
gesztusokig. Ez a kettősség kíséri festészetét, az eredmény nagyon
lendületes, hol sejtelmesen kibontakozó, hol kirobbanó
gesztusfestészet. Appelshoffer a körülötte és benne lévő világ
alapélményeit – töredezettségét, változékonyságát, felgyorsulását –
figyelve jutott arra: a kor, amelyben élünk, jellemzően szintetikus
és
eklektikus, sokféle benyomást összesít, ezért képei is ezt adják
vissza – többféle festői minőség felhasználásával a külső-belső
világ (disz)harmóniájának ábrázolási lehetőségeit kutatva. A párizsi
képek kétségtelenül a konkrét, felismerhető motívumok, figurák felé
lendítik festészetét, melyek persze sosem naturálisak, a megfestésük
és a rájuk festett, feléjük „úszó”, „beléjük” hatoló, hol sávként,
hol amorf formaként őket elidegenítő, elvonatkoztató képi-festői
részek miatt. A kompozíciók felületén és mögöttük gondolatok,
érzetek, emlékek húzódnak, sokat sejtetően igézik és idézik meg
Párizs szellemeit, mégsem baljóslatúan, hanem rejtelmesen, finoman
bontakoznak ki az épületek, terek, tájak, személyek többé-kevésbé
jól felismerhető „portréi”, melyek mind Péter, és mindannyiunk:
befogadók, látogatók, vizuális utazók benyomásait, érzéseit,
hangulatát rögzítik.