A kiállító alkotóművészek: Anna Margit, Csók István, Ferenczy Károly, id. Markó Károly, Iványi-Grünwald Béla, Jándi Dávid, Kondor Béla, Patkó Károly, Rippl-Rónai József, Szőnyi István, Tihanyi Lajos, Vörös Géza,
Aknay János, Eike, Fabricius Anna, Hohner Katalin, Kemény Judit, Kiss Márta, Lengyel András, Lóránt János Demeter, Lugosi Lugo László, Mátrai Erik, Louise McCagg, Moizer Zsuzsa, Rabóczky Judit Rita, Roskó Gábor, Szemadám György, Szépfalvi Ágnes, Szilágyi Lenke.
Íme: egy arc, íme: egy álarc… vajon melyik a valós?
Az emberi viszonyokban „a találkozás” az egyik legösszetettebb aktus. Két ember egymást látva, egymást fürkészve tudatos és tudattalan gesztusok egész sorával térképezi fel a másikat és dekódolja a szemben lévő arc jeleit. Minden gesztus, impulzus újabb utakat nyithat meg a másik ember felé, illetve zárhat le végleg. Az egész olyan, mint egy nagy álarcosbál, hisz soha nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy amit látunk az a valóság, vagy csak egy karneváli maszk, amelyet a találkozás szituációjában magunkra öltünk. Maszkkal pedig mindannyian bőven el vagyunk látva…
A most nyílt kiállítás válaszokat keres. arra, hogy az emberi kultúra, a művészet hogyan értelmezte az Ego, a személyiség, a civilizációs álarcok mögötti személyiség problémáját, és hogyan értelmezi most. Mit kezd a kortárs művészet az Ego, a figuralitás kérdésével, hogyan viszonyul hozzá, hová helyezi a személyiség értelmezésében a hangsúlyokat.
A tárlaton több különleges munka is kiállításra kerül. Ilyen Anna Margit eddig még soha nem látható magángyűjteményben lappangó festménye, vagy az idei Velencei Biennale magyar pavilonjában is kiállító, az Egyesült Államokban élő Louise McCagg installációja.
A kiállítás katalógusában Dúl Antal, Paksi Endre Lehel és Bretus Imre tanulmányai mellett 29 képzőművészi kérdésfelvetés és az azokra adott válaszok olvashatók. A kiállítás egyfajta szellemi kalandot ígér: képesek vagyunk-e szembenézni az EGO-val?
„A magyar nyelv álarc szava éppolyan metafizikai telitalálat, mint a személy, mint a külvilág, mint a különleges létállapot, mint az (ön)azonosság. Az újlatin identifikáció persze szintén felsőfok. A nyelv a megszámlálhatatlan világfátyol legfinomabb szövete, szinte már torzítás nélkül képes megmutatni a kettéosztott lét két oldalát.” – részlet Dúl Antal – Hamvas Béla művei gondozójának – tanulmányából.
„Éngond valóban csak attól a ponttól bizonyítható, ha fönnmaradt szövegekből kimutatható, hogy az ember rájön, hogy rájön. Természetesen mind a görög antikvitásból, mind a humanizmusból ránk visszakacsintó éngond éppen hogy nem gondnak van föltüntetve; ráadásul még alapvetően nem is eszmélő, magára döbbenő pontként, hanem folyamatos tudatállapot képzeteként él bennünk. Okolható ez a descartes-i csúsztatás kiemelkedő népszerűségével, amely a pontszerű gondolkodás és a folyamatos lét közé tett egyenlőségjelet. Mindeközben ez az egyenlőség csak akkor áll fönn, azaz a képzet csak akkor él bennünk, ha vele foglalkozunk. Vagyis mindez, ha gyökereinek nyomába kerülünk, máris megszűnik gondként ránk telepedni, majd, ha megoldhatatlanságát történetként megtaláljuk, valójában a következő esetig megint csak pont- vagy pöttyszerű lesz életünkben. Ez már maga a jelen kérdésköre, bár ez mindössze alkérdés, és nem kérdés, ha 0=1.” – részlet Paksi Ender Lehel, művészettörténész a kiállítás katalógusába írt tanulmányából.