Kelemen Károly témáit mások munkái adják: antik szobrok, XX. század eleji táncosok és mozdulatművészek lefényképezett taglejtései, a század második fe- léből származó kollázsok, performance-jelenetek, riport-fényképek.
A műfajt a művész szellemesen és mély értelműen protézis-képeknek vagy kép-protéziseknek nevezi. Az egyszer már létrejött műalkotást (annak fénykép-dokumentációját) Kelemen visszaminősíti anyaggá, témává – felülírja, új szituációba helyezi, alakot helyez eléjük, és kapcsolatot teremt közöttük, tárgyakat ad a kezekbe, körbedíszíti őket. Nem arról van szó, hogy roncsolná és mintegy visszavonná, ironikus vagy tragikus módon megsemmisítené a régi és modern műalkotásokat. A duchamp-i ösztönzésekből ő más következtetéseket vont le. A műalkotás fogalmában háttérbe vonja a művet, előtérbe helyezi az alkotást. A befejezett, a kész művel szemben készülésének folyamatát hangsúlyozza. Zárt kozmoszával szemben nyitott elhelyezkedését egy befogadó, egy másik művész világában. A téma, a művészet nem semmisül meg, hanem megkettőződik. A beavatkozások mögött fölismerhető marad a múlt, csak nem megismételhető. A fenséges antik torzókról Winckelmanntól Rilkéig azt tanították nekünk, hogy képzeletünk kiegészíti és egésszé változtatja a töredéket. „Nem ismerhettük hallatlan fejét, / melyben szeme almái értek. Ám a / csonka test mégis izzik, mint a lámpa, / melyben mintegy visszacsavarva ég / nézése.” (ford. Tóth Árpád ). Kelemen festészetének egyik témáját csavarja vissza a patetikus redőzetű tógára , ott most egy tűzpiros mackó-fej virít. (Radnóti Sándor)
