Győrffy Sándor néhány, nagyjából az elmúlt évtizeden végighúzódó sorozatának darabjait, illetve néhány, eljárásában és szemléletmódjában ezekhez igen közel álló alkotását mutatta be a Boltíves Galériában. A többségében vászonra festett akril munkák viszonylagosan gyors munkatempót tesznek lehetővé, a folyamatosan jelen lévő illetve visszatérő sorozatok pedig egymásra is hatást gyakoroltak. Így például a Kapu sorozat két iniciáló, 1999-es keltezésű, olajjal vászonra készült darabja (Kék-zöld kapu, Kéksávos kapu) csíráiban már magában hordozza a Diagonális sorozat 2006-tól induló alkotásait, amelyeken a kép egészében vagy valamely szegmensében a diagonális vonal, illetve annak részlete mint kiegészíthető motívum jelenik meg.
Már a képcímek jelentésudvara (Diagonális, Kapu, Villanások) sokat sejtet arról, hogy az alkotó miféle munkamódszerek és témák elkötelezettje. Az egyik oldalon a spontán megnyilatkozásnak enged teret, a másikon az absztrakció irányába fordul, szimbólumokká növelt, tudatosan végiggondolt motívumok köré rendezi alkotásait. Képtárgyai nem a külvilág tárgyaihoz való hasonlóságon alapulnak, hanem a vásznon megjelenített színekből és formákból erednek. Mert legfőbb témája a szín és a forma, ahol az egyik a másik hordozója.
Egy másik megközelítés szerint Győrffy Sándor tulajdonképpen kettős képeket fest, illetve két különböző indíttatású és természetű képet egyetlen felületre. Nem ritka alkalmanként, hanem csaknem mindig.
Képi komponálásának jellemző eljárása, hogy egy csaknem gesztusszerűen felrakott alapot hoz létre, amelyre vele együtt lélegző, de már konstruált geometrikus felépítményt emel. Az alap bizonyos részletei feltárva maradnak, míg más felületeket színformák fednek el. Két világ szorul egy síkba, mindkettő azt hordozva, ami lehetőségében áll.
A Villanások sorozat képein a gesztusszerű ecsetnyomok erőteljesebben őrződnek meg, mint például a Villanások 25. darabján, ahol egy színben és kiterjedésben megnövelt algebrajel tűnik fel. Noha a Diagonális sorozat munkái megmaradnak a tisztán geometrikus absztrakció keretei között, ezeken is átszivárognak, átütnek a háttéri mozzanatok.
Másutt a külön kiemelt, vékonyabb vagy gyakran megvastagított, a különböző síkokat vagy éppen tereket elhatároló, egymással kapcsolatba, valamilyen viszonyrendszerbe emelő vonalak válnak különösen hangsúlyossá. Ez talán grafikusi hozadék, de talán éppen olyan erővel festői, hiszen ezek nem ritkán érzéki, erős faktúrával jelennek meg.
Látványok, ritmusok, szín és formakapcsolatok, s a mögöttük feltolult érzésvektorok foglalkoztatják itt is, ott is. Kétféle alkotó munkáit látjuk ugyanazon a képen, ám e kettősség együttélése természetesen hat. Mert e művek hátterében világkép, gondolat és ismeret, emlékrendszer munkál. A tapasztalati mező, a látvány transzponált, geometrikus alakot ölt. Ám Győrffy Sándor a visszakaparások, a gesztusok háttérsugárzása révén az egzakt, szigorú geometrikus absztrakciót érzékenyen feloldja, mintha valamilyen kétellyel viaskodna.
Mert lehet, hogy mindez csak illúzió. John D. Barrow azt írja, hogy „a természet geometriai tényezők és előrejelezhető szabályosságok irányította észlelése illúziónak bizonyulhat. Sőt lehetséges, hogy a természet különböző oldalai közül egyedül az ilyen rendezett irányzatok felismeréséhez van tehetségünk” – ellenére annak, hogy „ ….az általunk feltérképezett óramű-világ nem a teljes egész”. Valami más is jelen van.
De minderről immár csak keveset tudhat a tárlatlátogató. A kiállítás ugyanis, sajnálatos tűzeset következtében: láthatatlanná vált. Talán egy másik alkalommal.
Balázs Sándor
