Az ellentétek rögződését és a mediális közösségi hálózatok működését a jelen társadalmait meghatározó jelenségként, s egyúttal a művész és a művészet szerepét vizsgálva készült Birkás Ákos Sérült kép című festménysorozata, amelyet részben Az egész és a maradék c. kiállításán bemutatott.
Képein az absztrakt és realista ábrázolasmódok egymást felerősítő, ellentétes közegekként jelentek meg, amelyek dinamikáját olykor a látvánnyal ütköző címadással még intenzívebbé tette.
A két alapvető kifejezési forma viszonya a sorozat legutóbbi időszakban készült, most bemutott művein néhol eltolódott a figurális rész pozíciója (a kép már nem a sarkán sérül!), a festmények egy csoportján pedig Birkás önarcképei jelentek meg.
Korai önarcképeinek megfestését idézi fel a portréját Ilya Chashnik – a szuprematizmus elméleti elképzeléseit a leggyakorlatiasabban alkalmazó művész – keresztformájához társító. Ám fiatalkori képeivel ellentétben a nézőre irányuló tekintete itt – munkanaplójában említett szándéka szerint – kihívó, provokatív, vitára ösztönző. A klasszikus orosz avantgárd spiritulitáshoz és radikális társadalmi utópiához egyaránt kapcsolódó formai közegében önarcképet megjelenítő mű több vonatkozásban is értelmezhető Jean-Luc Nancy a portré jellemzőit elemző szövegét felidézve. Eszerint a jelen- és a távollét paradox összefüggéseit megidéző portré által ábrázolt személy tekintete és jelenléte egyaránt az ikon öröksége, s a megfestett, a nézővel kapcsolatot teremtő, evilági tekintet révén tárgyi jellegét elveszítő,szubjektummá váló portré a valódi arc jelenlétére tesz szert, amellyel szemkontaktusba lehet lépni. Később a nem tárgyra irányuló tekintetet a világra való nyitottságként határozta meg, a festést és a portrékészítést pedig – a művészet közegén belül – a lét, azaz a világban lévő lét értelmeként. A portrét hatásában és megfestésének aktusában így olyan komplex viszonyrendszerként írja le, amely közvetve bár, de az egy interjúban az önarcképet a portréfestés tautologikus végállomásaként, a portré ikonjaként meghatározó Birkás művének dinamikáját is feltárja. Lefelé irányuló tekintetű (vagy csukott szemű) önarcképek jelennek meg viszont a sorozat más részein, ahogy „Krankenbilder“-ként – Beteg-képekként – jelölt munkáin is, ahol a figurális az absztrakt felület helyzete felcserélődik.
A legutóbb készült művek esetében viszont a festmény már nem ellentétes viszonyok helyszíne, hanem egyszerre jelen lévő, független, ám egymást teljes mértékben átható, különböző festészeti közegek univerzuma. Birkás naplójában e képek készültének időszakában feladatai között „Az űr betöltésé“-t említi, ami a festészet problémái mellett tágabb összefüggésben, a művész szerepét tekintve is érvényes lehet. Ez utóbbit gondolja végig az orosz avantgárd és a jelen összefüggéseit feltáró szövegében Boris Groys – amelyre a naplóban szintén történik utalás -, mégpedig az avantgárd művészet demokrácia irányába mutató szerepe és félreértett státusza kapcsán, amelyből következően az empirikus és a transzcendens megkülönböztetésére irányuló, gyenge, ismétlődő transzcendens művészeti gesztussal később a kortárs demokráciák egyik – a szerző számára legrejtélyesebb – terét, a közösségi hálózatok terét nyitja meg. E kommunikációs fórumok művészeti-társadalmi hatásai Birkás festészetében kísérleti folyamatok ösztönzőivé váltak. Ám a hiányzó idő miatt ezek részben megszakadtak, részben más irányokba folytatódtak. Közülük kettő a kiállítás során megismerhetővé válik, és a munkájának elérhetőségét és kutathatóságát biztosító Birkás Ákos Alapítvány is bemutatkozik.
(Knoll Galéria)
Nyitókép: Birkás Ákos: a Krankenbilder-sorozatból, 2017, olaj/vászon, 25×20,5 cm