Balás Eszter: Időtlen mulandóságok

A Balás Eszter művészete által indukálódó, felmerülő kételyek közül az
egyik legsúlyosabb minden bizonnyal az, hogy ennek a zavarba ejtőn
sokrétű, sokágú, összetett és bonyolult plasztikai-grafikai-fotográfiai
művészeti világnak miben jelölhető meg az összefogó jegye, egységesítő
vonása, közös nevezője?!
– a művészeti ágak, az anyagok és technikák megannyi válfaját, a
méretek és az ebből eredő funkciók kavalkádját, a műnemek, a műformák
és a műfajok szertefutó ágát-bogát, a kifejezésformák rendkívüli bőségű
megnyilvánulását összefogni igyekezvén szerencsére segítségünkre siet
néhány mondat. Így mindenekelőtt az a húsz évvel ezelőtt
megfogalmazott, nagyon okos és lényeglátó Sík Csaba-tétel, amely már
tíz évvel ezelőtt, a művész Vigadó Galériában megrendezett kiállítása
alkalmából is idéztetett:
„Balás Eszter szobrászata, mint az igaziaké mindig, a személyesből, a
valóságosból táplálkozik, de abból az örökségből is, amit a divat
évtizedei helyett csak a művészet évezredeivel mérhetünk. A figura,
melyet babiloni főpapnak nézek, a kígyó, az oroszlán, az angyal aligha
érthető meg teljesen, ha nem gondolunk épp oly intenzíven a Gilgamesre,
mint a keresztény ikonográfiára. Ez a művészet több a jelenénél, része
az ember és a művészet egyetemes történetének, a mitológia gyári
kellékei nélkül. Balás Eszter műtermében igen-igen rövid az út a
valóságtól a művészetig. Szobrászata őszinte, egyszerű és igaz
gondolkodás kifejezési formája, mellőzi az intellektuális sablonokat,
formai közhelyeket…. Nélkülözhetetlen számunkra, s mindjárt az első
találkozás után felejthetetlen is.” Vagyis – és ez sem húsz, sem tíz
éve nem változott – az alkotómódszer által determinált izgalmas
kettősségekről, a Balás Eszter-szobrokban – és grafikákban, fotókban –
mindig jelenlévő múlt-jelen villódzásról, a visszautalásokról és a
visszautalások aktualizálásáról, új életre keltéséről, a tárgyszerűen
szemlélt jelenség és a személyes élmény együttes jelenlétéről, a
tárgyszerűségek jelentőségteljessé szubjektivizálásáról kellene
hosszan-hosszan értekeznünk eme szobrászat, eme művészeti
megnyilatkozások egységes voltát kutatva és igazolva. És természetesen
a dolgok és jelenségek emblematikus sűrítéséről,
emlékezetbe-rögzítéséről, bevésődéséről. – de az egykori ragyogó
szellem, Sík Csaba axiómája mellett segítségünkre lehet az az ugyancsak
többször idézett alkotói önvallomás is, amely így szól:
„Nem szeretem az egyformaságot. Én a világot gazdagnak látom. Nézem az
embert, akiről portrét csinálok, és a szemében tájat, viaduktot látok.
Ám mindez természetes: amikor dolgozom, millió dolog jár az eszemben,
mert együtt dolgozunk: az anyag és én. És az anyag által a világ szól
hozzám. Ahogy szól bárkihez, aki rászánja az időt. Akkor megnyílik, és
megmutatja, milyen végtelenül gazdag.” – e sorokból is könnyen
kiolvasható, megsejthető, hogy miért rajzol, miért készít szitanyomatot
és komputergrafikát, miért fotóz, miért mintáz agyagot, miért önt
bronzot s farag követ. Alkotói vallomásból világosan körvonalazódik,
hogy miként vonzódik a síkszerűségekhez, az illuzionisztikus tér
képsíkjához, és ezután hogyan tör ki e bezártságból domborműveivel,
vagy fordítja át váratlanul térformáló szándékait a negatív terekben
feltáruló semmibe. Ezáltal diadalmasan meghódítja, áthatja és
átlényegíti a teret, mely lehet hallatlan bensőséges sugárzású,
tenyérnyi vagy maroknyi, lehet monumentális és a tágasságok szabad
térben szerveződő építészeti-természeti közege. Méretektől és
léptékektől függetlenül, magán és közterekben találják meg harmonikus
befogadó-közegeiket azok a Balás Eszter-szobrok, amelyek mindenkor
önálló aurát vonnak maguk köré, és amelyek formai különösségeik és
szellemi töltetük révén mindig intenzív sugárzásúak.