Az idén 200 éve született Barabás Miklós alakja a magyar történelemben és művészettörténetben számtalan okból meghatározó jelentőségű. Művein keresztül betekintést kapunk a 19. századunkba: egykori eseményekről láthatunk képeket, Pest-Buda mindennapi élete és kiemelkedő történései, épülésének mozzanatai elevenednek meg; nemzeti nagyjainkról az ő portréi révén van életszerű, számunkra hitelesként elfogadott képünk. Életművének értékelésében mindig is ezen volt a hangsúly.
Terjedelmes munkásságát a történelmi változásokkal együttjáró, kultúra terén való előrelépésektől szintúgy nehéz elkülöníteni. Ő maga is így ír önéletrajzában: “A mindennapi egyenletes életet részletezni nem érdemes, mert ezt is csak úgy jelezhetném, hogy folytonosan festegettem, hanem amit a közügyekben működtem, azok közül némelyeket megemlíteni nem tartom fölöslegesnek.” Nem könnyű feladat bemutatni művészetének változatosságát, kiállításunkkal mégis erre törekedtünk. Kísérletező alkata ellenére a szegénységből felemelkedő és kortársai által nagyfokú elismerést kiérdemlő Barabás élete végéig gyakorlatias maradt. A megélhetés szempontjából a gyakran életnagyságú reprezentatív olajportrék százait készítette el, nemcsak hivatalos megrendelésre jeles történelmi személyiségekről, hanem mára ismeretlenné vált, azonosíthatatlan polgárokról. Visszaemlékezésében Barabás így magyarázza a portré hangsúlyos jelenlétét életművében: „ … nálunk nincs kilátás másból megélni.”
Modelljei gyakran közeli barátai voltak, Görgey Artúr fiának keresztapja; Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal meghitt kapcsolatban állt. A sokszor évekkel elhalálozásuk után festett képmások részben korábbi portréiból, esetleg fényképekből, másrészt szoros barátságok során kialakított emlékképekből táplálkozott. Életművét mindvégig egyfajta kettősség jellemzi: a portré festészet mellett az itáliai utazása során a skót William Leighton Leitch-től eltanult akvarell technikával készült tájképei az életmű egyetlen korszakából sem hiányoznak: Velence, Perugia, Róma és Nápoly után Erdély ismert tájait, az Alföld jellegzetességét, majd a pesti letelepedést követően a Duna-parti életet, az ötvenes években a budai nyári házuk környezetét örökítette meg áttetsző, gyorsan készült vízfestményein. Élete végén a Felvidéken egyre több időt töltő Barabás pedig apró vázlatfüzetekben vázolta föl halvány rajzzal a Tátra vonulatait. A vízfestést azonban nem csak tájképek megjelenítésére alkalmazta. A miniatűrképek különös helyet foglalnak el az életműben. Barabás már tizenéves korában, még az olajfestés technikájával való megismerése előtt készített apró ecsetvonásokkal miniatűrképeket, s a későbbi évtizedekben is szívesen alkotott ebben a műfajban, remekműveket hozva létre. Ezeken az alapot időnként fedetlenül hagyja, kihasználva az elefántcsont áttetsző, világító hatását az ábrázolás élénk hatása érdekében. A művészethez való viszonyulásának sokoldalúságát bizonyítja, hogy évtizedekkel az első magyar festő által készített panoráma előtt felvázolta Bukarest 360 fokos látképét; de a fényképezéssel való próbálkozása sem írható le egyszerűen mint rövid életű üzleti próbálkozás – saját maga által kikísérletezett vegyi receptjeit egy ma is meglévő jegyzetfüzetében olvashatjuk.
Nemzeti nagyjainkról készült portréi és a magyar népéletkép korai kompozíciói a sokszorosítás révén már a 19. században szélesebb körben is ismertek voltak. Munkásságát meghatározó kétfajta művészeti tevékenységnek célja és rendeltetése sem egyezett, ezért a jól ismert képekkel egykorú alkotások a közönség előtt ismeretlenek maradnak. A művek sérülékenysége miatt a kiállításunkon, a sokáig magántulajdonban lévő alkotások még múzeumba kerülésüket követően sem válhattak jól ismertté. Születésének 200. évfordulója alkalmából művészetének ezen oldalának megismerésére is lehetőség nyílik.