Halász András a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (akkor még Főiskola) végzett festő szakon, ezután megalapította a Rózsa-kör elnevezésű avantgárd festőcsoportot, amelynek a Főiskolával szemben, a Rózsa presszóban volt a törzshelye. Sokféle múfajt kipróbált, fotogramot, grafikát, konceptuális műveket. New Yorkban kezdett igazán a festészettel foglalkozni, ahol a P.S. 1 művészeti intézmény ösztöndíjával két évet tölthetett. Egy új festői koncepciót valósított meg, amelyben a valóság és annak ábrázolása alig választható el egymástól. A kilencvenes évektől fokozatosan elhagyta a konceptualitást, és a tiszta látványra koncerntrált. Halász a csendéleteit hétköznapi, érdektelen tárgyakból állítja össze, és minimálisra redukált színbeli eszköztárral.
Mostani kiállítása azt az élményt mutatja be, ahogy a Szemlői-hegyi barlangot meglátogatva a barlang és az emberi, és művészi lét összefüggésein gondolkozik el.
Barlangokban kezdtük (mi barlang festők) mégis az alapélmény: a lakhelyem otthonosága, a felismert barlangszerűségben rejlik. Árnyékok népesitik be a szobámat – szellemek? Nem, csak árnyékok, elég nekem az is. Annak látom az árnyékokat amik, például az íróasztalom árnyéka, amit “még át is tudok ugrani”, ha már a sajátomat nem is. A fotógrammjaimmal (a 70-es években) erre voltak kisérleteim, hogy hátha mégis, de nem….
A festményeimnek – ha igaz – gyógyitó hatást tulajdonítok, óhatatlanul felmerül a kérdés miből is kéne kigyógyulnunk? Vagy kigyógyítani.
A “betegség az a tied”, jobbulást kivánni az annyit tesz: hogy megakadályozzuk a beteg túlzott egyénieskedését. (Az orvosok értik ezt: két napot töltöttem kórházban. A főorvos úr a reggeli viziten rövid utasításokat adott kollégáinak, én meg közbe szóltam: “ Doktor úr nekem psoriazisom is van” Visszafordult, tetetett komolysággal: “Ne vágjon fel!”)Halász András