Bejegyzések Josef K. naplójába
Elhangzott Arnóti András kiállításán 2007. április 25-én a Cseh Centrumban.
Ebben a teremben állva és a falakra nézve, egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy újfajta iskolát kellene nyitni. Olyat, amelyben érteni tanulhatnánk. Mert a festőknek is, többek között, ugye, van iskolájuk. De azoknak, akik érteni és érezni szeretnék az alkotásokat, nincs. Pedig kéne, hiszen ahogy a művészetben is kialakul a sajátos hang, látásmód, ugyanúgy bennünk is a megértés útjai, amiket aztán nemigen cserélünk le járatlanokra.
Most mégis azt kérem, cseréljük a járt utat járatlanra! Legalábbis azoktól kérem ezt, akiknek a számára az, amit itt látnak a falakon, első pillantásra nem több, mint kusza odakent színkavalkád. Azoktól kérem ezt, akik tudják ugyan, hogy van ilyesféle festészet, láttak már nonfiguratívat, de mint Virág elvtárs a Tanúban, ismerik a tréfát, de nem szeretik. Szóval nem kérek többet, mint egy második, nehezebb esetekben harmadik, negyedik odapillantást. S még valamit, ami felületes világunkban talán a legnehezebb: a hitet abban, hogy ez a festőember itten, ez a szakállas, mondani akar nekünk valamit. Valami olyat, ami több és mélyebb, mint az első pillanatban is érthető összekacsintós közhelyek. Próbáljunk egy kicsit kinyílni, és ne saját ízlésünk, értékeink felől közelítsük meg ezeket a festményeket, hanem figyeljünk kicsit rájuk!
Persze könnyen beszélek. Én már jártam itt, egyedül. Szembeálltam mindegyik képpel, s kifaggattam. Némelyikhez visszatértem, megsúgtam neki, hogy jártam a rokonánál is, megnéztem egyiknél egy jelet, ami a másiknál is megvolt, így alakulgatott bennem valami. Nem értettem meg mindent, sőt lehet, hogy semmit sem értettem. Nemcsak szavak, de bekezdésnyi szövegrészek mosódtak el előttem, néha – az a gyanúm – a lényeg volt az, ami kimaradt. De sokszor talán mindegy is, mit ért a kép előtt állva az ember, az a fontos, hogy meglásson valamit, amit korábban nem értett, vagy amivel addig nem foglalkozott. Szóval, hogy többek legyünk, gazdagabbak.
Ezeknek itt a falon, egy része régi ismerősöm. De nem akarom kiemelni őket. Ez a kiállítás ugyanis nem azonos semmi mással. Sőt, hatalmas lehetőség, hogy két elkülönült helyiségben láthatóak a képek. És ezt a lehetőséget – szerintem – tökéletesen kihasználták. Mondhatom, hogy a műalkotások elhelyezése is műalkotássá sikeredett.
Tételezzük fel, hogy egy szakrális hely előcsarnokában, vagy egy iskola alsóbb osztályában vagyunk. Itt kell megszereznünk azt a tudást, amivel felvértezve nem zavarodottabbak, hanem érzelmileg és értelmünkben gazdagabbak, legalábbis tapasztaltabbak leszünk, ha belépünk, ha szabad így mondanom, a szentek szentjébe, ahol azok a képek vannak, amikre idekint felkészítenek bennünket. Odabent vannak a véggigondolt, leszűrt alkotások, s amit itt láthatunk, csak ízelítő. Ezzel ugyan talán vérig sértem az alkotót, de mit mondjak, ha így gondolom? Még az is lehet, hogy holnap hajnalban a Vérmezőn akar velem találkozni, félnehéz lovassági karddal, bandázs nélkül…
Szóval itt kint láthatjuk az elejét, szerintem. De ahogy egy régi bérház két lakásából, ahol az ott élők egymás sóhajtását is hallják a vékony falon keresztül, a három lépés helyett, amennyire vannak egymástól, sokszor ezernél is többet kell megtenni egymás felé. Azaz ki a lakásból, le a lépcsőn, megkerülni a tömböt, bemenni a másik lépcsőházba, fel a lépcsőn és a többi, szóval így tapadnak hátukkal egymásnak azok a képek, amik itt vannak, azokkal, amik odabent. Pontosabban az itteniek vannak alig arasznyira Josef K-tól, azaz a bejegyzésektől Josef K. naplójába. Mondhatni, ezek a képek azok, amik átderengenek a Josef K-ból a falon. Ezeket kell jól megnézni, hogy majd odabent megérthessük-érezhessük maguknak a bejegyzéseknek a mondanivalóját.
Ami eddig elhangzott, csupán hangulatkeltés volt, bevezetés, még ha túl hosszúra is sikerült. Talán érezhették benne a bizonytalanságot, amiről a művész is ír Josef K-nak írt levelében. Ám a festő csak Josef K-val kapcsolatban bizonytalan, én meg attól félek, hogy nem értem a festőt sem. De talán a bizonytalanságok is tanulságosak lehetnek, ezért én, aki már jártam bent, hadd hívjam fel – kéretlen segítségként, mint tolakodó idegenvezető – néhány apróságra a figyelmüket.
A Josef K-hoz vezető út kezdődjön itt, a T-örvénnyel és a Puhával. Ugyanis érzésem szerint ezzel a két képpel mutatkozik be az alkotó annak, aki még sohasem látta egyetlen festményét sem. A T-örvény szójáték, és annak képi mása. Értjük: örvény ami elnyel, és dialektika. Az ész és szellem kapcsolata tőmondattá, szinte mondatszóvá egyszerűsítve. A Puha a másik irány, az értelmezés ötvözetének másik alkotóeleme, a látvány-asszociáció. Gömbölyded női hátsónak látom, de vagy az, vagy nem. Viszont megsimítanám, becézném, tudnám szeretni.
Az M. érzésem szerint a T-örvény kishúga. Nemrég olvastam egy agykutatásról szóló könyvet, amelyben van egy ábra az emberi agykéreg hat rétegéről. Semmiben sem hasonlított erre, legalábbis semmi olyanban, amire rá lehetne mutatni, mégis rögtön összekapcsolódott bennem ezzel a képpel. Nos, ennyit a női lélek rejtelmeiről, de ennyit mindenképpen! A Lukovó és a Saskeselyű, a következő két kép, egyfajta megnyugtatás számomra. El lehet valamit fogadni úgy is, hogy nem értjük teljesen. Elég látni a Lukovóban a szívet, a saskeselyűben pedig a jövőbe vezető hidat.
És akkor kezdődjék az előkészítés!
Itt az első, mert mindig azt a sorrendet követjük, ahogy olvasunk, az aranynapos káosz-Naplemente. Két részletre hívnám fel a figyelmet, két olyanra, amit odabent is látunk majd: arany és réteges szeletek. Ez a kép számomra – és azért mondom ezt így, mert minden, ami művészi, ezerféleképpen értelmezhető – a megvilágított, láthatóvá tett káoszt jelenti, azt a világot, aminek minden megnyilvánulása oly érthetetlen számomra, hogy azt sem tudom, megnyilvánulás-e, vagy valami más, aminek még neve sincs…
A Timbuktu az aranyfolyóval, kék hídjaival, újra a – naplementénél sokkal rendezettebb – rétegek halmával nekem a kilábalást jelenti. De miből? Nem az öregkor naplementéjének összevisszaságából?
A mert azok is vagyunk és utána az El, két pasztell, ezt is, ezt a lágy, ködös, emlékező világot is viszontlátjuk majd odabent. A kifeszítve a Naplemente körének négyszögesítése, a Cartographia pedig újra pasztell, és látják, amit én látok, szóval nemigen szeretnék erről magyarázni.
ÉS MENJÜNK BE!
In memoriam P.S. Maga a kép is arra utal, hogy a templomon vagyunk. Meg kell keresnünk a végső utat a szentélybe. A kaput vagy ajtót, ami más számára csak egy árnyék, megint más számára csak az imazsámoly helye. Mert az árnyékajtón csak árnyak juthatnak be, és talán ki is, ha elég nyughatatlanok. Be lehet jutni a szentek szentjébe, de annak ára van. S aki nem méltó megfizetni ezt az árat, az hiába áll ugyanott, mint aki bejutott, kívül maradt. Mert nem a falak, amik körülveszik a szent helyet, hanem valami más, ami akkor sem engedi be a méltatlant, ha az már bent van.
De mielőtt a Léthe vizéig jutnánk, egy percnyi polgári boldogság: egy vagy több pohár Sauvignon-nal. S a karosszék máris kicsit olyan lesz, ölelős, mintha a háttámlának asszonyi köldöke lenne, a karfák pedig dús női combok…
S jöjjön a megfestett zene, a színek és hangok rezgéseinek megfeleltetése, emelkedettség és önkívület, hallomás és látomás, az érzéki érzékletesség. Az ima, a bódulat és a zene extázisa után az elvont magasztosulás, ami már Josef K. közelébe vezet minket, Rudolf császár Prágája közelébe, az alkímia. A Kis piramis és a nagy desztillátor, a tökéletesség töredezett emléke és a hatalom-gazdagság akarása.
S máris Prágában vagyunk. Először induktíve, mintegy megbújva a korlát mögött, ami mindent eltakar önmagán kívül, de akkor is tudjuk, hogy bármennyit látunk belőle, ez az arany város. Aztán, csak egy rövid lépés, de aki kicsit távolabb áll, annak annyi sem kell, s itt a másik, álmaink csodája, Prága, amit csak imádni lehet, mintha a város hangulatából, szelleméből és legszebb emlékeiből párolódott volna.
Az előkészítés befejeződött. A látomások, érzések, indulatok képessé tettek minket arra, hogy legjobb képességeink és érzékeink legyenek készen, amikor befogadjuk az öt képet, amikért az egész kiállítás született.
Ne feledjük, a szentek szentjében vagyunk, egy ember lelkében nézelődünk. Ott, ahova P.S-nek csak a lelke jutott be, a falon lévő árnyékon keresztül! Igaz, neki örök lakóhelye, mi meg szabadon távozhatunk majd, megbeszéljük, ki milyen volt, ki volt itt és ki nem, s a legkevesebb szó – mint színházakban, tárlatokon általában – a művekről esik majd.
Azért remélem, mindannyian kiviszünk magunkból valamit, abból, amit itt láthattunk, megélhettünk…
Itt van előttünk öt kép. A mester címet is adott mindegyiknek, és magyarázatot is hozzájuk, bevallom, – talán többek között, de – rajtam tesztelte le, amikor látta, hogy semmit sem értek, gondolta, kell egy kis kapaszkodó. De hiába nem értettem, azért adtam nekik nevet. A hajtókás, az aranytollas, a remény alkonya, az iszonyú bizonyosság és az utolsó, aminek a menny vagy endorfin az általam adott címe.
Képregény? Úgy értelmezném legszívesebben. A polgári rend és szabályosság, kellemes illat, a jelen pillanat erejének magabiztossága egy olyan korban, amikor még hitték, hogy van igazság a Földön, legalábbis a tisztességtudó, jó helyre született és törekvő polgárok számára. A szabályok, amiknek a betartása szinte ösztön már, a szabályok, amik nem engedik a kilengéseket, talán azokat az erőket is féken tartják, amik majd minden illúziót porrá törnek. Az ártatlanság megmerevedett, végső pillanatát látjuk, s ami erre következik, arra csak töredezett szavak vannak. Az aranytollas kép egyet visszalép a rendezettségből, már kapaszkodás azokba a dolgokba, amikben addig gondolat nélkül is lehetett hinni. Vallások és írás. Írás, ami számomra a legfőbb művészet. Aranytoll az arany Prágában. Az ártatlanság elveszítése, mert valamikor egy emberpár tiltott gyümölcsöt evett. Mire felnőttként mi is abba a korba jutunk, hogy egy pár fele lehetünk, már mi is fertőzöttek vagyunk. Nem a hús bűneitől, mert azok nem bűnök, hanem a halál tudatától. Abban pedig a legnagyobb is éppen olyan nyomorult, mint a legkisebb.
A remény alkonya, a harmadik, a pokol kapuja, ahogy értem. A test, az emlékek, a hajdani bizonyosság, a nehezen felépített, de már csak romjaiban létező hit vergődése. A kétség, ami ugyanakkor végzetes tudomás. Ahogy a halálraítélt hallgatja az őrök (az örök őrök) közeledő lépteit. Még nem viszik, de már ki tudja számolni, mikor állítják a bitó alá.
Az iszonyú bizonyság a mélypont. Már nem képzelődünk, már minden úgy történt, ahogy legsötétebb fantáziánkkal előre megrajzoltuk. Ridegen, személytelenül felhasználnak, tönkretesznek, megsemmisítenek, mert megtehetik. Talán nyomunk sem marad. A sok fáradság, törődés, mindaz, amit tettünk, és amit értünk tettek, akik szerettek minket, semmivé lesz. Amíg emlékeznek ránk, addig is viszolygással. Mert ők, míg rájuk is sor nem kerül, azt hiszik, hogy nincs büntetés bűn nélkül. Amikor meg már rajtuk szorul a hurok, nincs gondolatuk a meghurcolt elődökre.
ÉS a vége mégis pasztell. Mégis derűs. A dolgok helyükre kerülnek, ott a toll, amit érdemes volt kézbe fogni, hiszen itt állunk, és Arnóti András kezdeményezésére Josef K-ra emlékezünk. Nem tudom, kiben mit mozgattak meg ezek a képek. Bennem a lét végső kérdéseit. S ha ezt nem tudtam átadni, akkor ez az én hibám, nem az Önöké, s végképp nem a festőé. S itt el is hallgatok, mert minden szavamnál többet mond el az öt kép, Arnóti András testámentuma, szövetsége, Josef K-val. (Szecsődy Péter)