Berkes András amolyan filozófus festő. Látomásait sajátos filozófiája hatja át, a nyugati kultúra nála nagyon érdekesen keveredik, de nem is jó kifejezés ez, érdekesen ötvöződik a kelet, jelesül a buddhizmus szemlélődő tudatosságával, de ebbe belekerül egy kicsit az ősök sámánizmusa is, és mindez alapot saját maga által feldolgozva lesz egy sajátos Berkes Andrási filozófia, ennek a filozófiának egy képi megvalósulása egy Berkes András féle festészet. Ezek a munkák ugyanis sohasem kívánnak csak puszta esztétikumként létezni, sőt kimondottan hatni akarnak, nem erőszakosan de azért tudatosan.Berkes András szelíden igyekszik bebizonyítani, az egyén küzdelme a technologizált társadalomban nem reménytelen. A napi bajokon, kellemetlenségeken felül lehet emelkedni, sőt érdemes is felülemelkedni. Nála az alkotás folyamatában a téma filozofikus kisértése és kiérlelése jóval nagyobb időt igényel, mint a képi megvalósítás.
Meditációi messze megelőzik a festést, és talán ennek tudható be, hogy amikor munkához lát, rendkívüli erők teremtenek képén intenzív, vibráló, vizuális atmoszférát, mely első látásra is megfog, megragad bennünket. Expresszivitásával, a szín és a folt dinamikájával lenyűgöz. Az a fajta expresszivitás, mely még az önarcképeken olyan közel volt a Kokoschkai expresszionizmushoz, a kilencvenes évekre egy egyéni kifejezésmóddá alakult át. A csak rá jellemző vörösek és kékek, zöldek pulzáló foltjai mozgásba hozzák a képfelületet, szinte fizikailag is felrobbantják a képsíkot. Rendkívüli dinamizmusa révén a terek síkok egymásba hatolnak, előbújnak visszatorlódnak, sajátos erővonalak mentén csapnak össze jellegzetes vörösei kékjei, sárgái, hogy a valóságos tér helyett mondhatnám a transzcendentális felé vezessenek, olykor a Napban feloldódjanak. Ezeket a műveket szemlélve újra meg újra, a stiláris kategóriák, technikai megoldások elveszítik meghatározó szerepüket, és helyüket ismételten rájuk csodálkozó, kutatva kérdező szem kíváncsisága foglalja el, amit a szóban forgó mű újabb meg újabb összefüggések felismerésével elégít ki. Műveit nem elég ugyanis egyszerűen megnézni. A maga szelíd módján rábír, hogy próbáljunk benne elmerítkezni, éljük át azt a folyamatot, amelyen át ő, az alkotó is eljutott a mű létrehozásáig. Látomásainak képi megvalósulást nagyban segíti sajátos jelrendszere. Szintézisteremtő erejével egyidejűleg jeleníti meg a sumér kultúra jeleit, az ősmagyar jelképeket a turult, s ha mondandója megkívánja a szibériai őskori sziklarajzok lényegre törő dekoratív emberkéit is hadrendbe állítja. … ” (Borbély László a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa)