Mindez nem véletlen. A fiatal erdélyi képzőművész ugyanis nem pusztán metaforikus értelemben építkezik: az alkotásoknak alapot szolgáltató betontáblát ki kell öntenie, a grafikus rajzolatoknak hátteret adó alumíniumtáblákat különféle csiszoló- és maróeszközökkel meg kell munkálnia, a feszítő dróthuzalokat mechanikusan kell rögzítenie. Vagyis egy mesterember tervszerűségével és egy fizikai munkás erőkifejtésével kell dolgoznia, miközben a művész ösztöneit a lehető legföldhözragadtabb eszközökben és alapanyagokban szárnyalni engedi.
Berszán művészete két fundamentumra épül. Az egyik a szín: a fekete konzekvens használata. A másik a forma-választás origójaként, egyszersmind az egységbe rendeződő művek tematikus szervezőerejeként ható féreg-motívum. Mindez nem pusztán a testi pusztulásnak kiszolgáltatott ember szempontjából értelmeződik, bár ez a jelentésmező is erős felforgató erőt hordoz – ahogyan Nietzsche mondta: „egy hulla a féreg számára csábító gondolat, ám a féreg szörnyű gondolat minden élő számára.” Ugyanakkor a féreg a lehetőség-feltétele az új élet kisarjadásának. Az anyag (és ez lehet az ember teste is), amit a föld alá elkaparunk, s amely a férgek munkája nyomán szétbomlik, nem veszik el: valami mássá alakul. Berszán műveit figyelve mintha szemtanúi lennénk, ahogyan a föld alatt, a talpunk alatt – egy féreg képében – élet ébred a halálban. A szén alapú élettel szemben egy szilícium alapú élet. Egy új kezdet.
A kiállításon szereplő mintegy harminc mű között láthatunk beton- és alumíniumtáblára, valamint plexire rajzolt-festett-vésett alkotásokat. Berszán a vizet mint művészeti alkotóelemet is beemeli a felhasznált anyagok és eszközök közé: „teknő-munkáiban” a víz sima, tükröződő felületéből merednek ki a szilikonból megalkotott, fekete formák. A különböző anyagok különböző minőségeket jelenítenek meg az ezerarcú világ más-más megvalósulásaiként, melyek sokszor éppenséggel egymás ellenében ható erőkre utalnak. Láthatunk a tárlaton térbe állított, kétoldalú ikerképet és a térben lebegő műveket is. Két monumentális, fémhuzalból és fekete szilikonból megalkotott, „térbe hasító” alkotás pedig végképp felborítja a hagyományos kiállításokon megszokott dimenzionalitást. A tárlatra megépülő installáció bensőjébe ténylegesen is besétálhat a látogató. A fekete genezis legyűrhetetlen ereje magába szippantja a kiállítás nézőjét, aki nem puszta szemlélő-befogadó többé, hanem – bebocsátást nyerve az ismeretlen világ sötét, de meghitt bensőségébe – maga is a mű részévé válik.
