A két művészt nagyon hasonló kérdések foglalkoztatják: a kereszténység évezredes hagyományokra visszatekintő motívumkincsét felhasználva és átértelmezve fogalmazzák meg képeik és szobraik által személyes viszonyukat a transzcendenshez. Mindkettőjük vizuális világában megjelenik az emberi létezés meghasadtsága, törtsége és tökéletlensége. Mindketten olyan ösztönös alkotók, akikből az imaginációk sokszor öntudatlanul, automatikusan szakadnak fel és hagynak nyomot a vászon, a papír, vagy a kő felületén. Művészetük mégis igen eltérő irányba mutat.
Szuromi Imre a szentendrei festészeti hagyományokba illeszkedő művészetét leginkább a „architektonikus szürrealizmus” névvel lehetne jellemezni. Képein gyakran bibliai témákhoz fordul, de nem a megszokott történeteket dolgozza fel, hanem a Szentírás szövegében otthonosan mozogva egy-egy mondatot, vagy akár szót kiragadva lépi át a szakrális művészeti tradíció által kijelölt ikonográfiai sémák és témák kereteit, szabadon ültetve át őket saját – igen karakteres – képi nyelvére. Témaválasztásában sem zárja magát a zsidó-keresztény hagyomány által kijelölt szövegek keretei közé, hanem a költészetből, a népköltészetből, saját élményeiből egyaránt ihletet merít. Művészetében újra és újra a transzcendens kérdések vizuális megjelenítéseivel találkozunk; így feszegeti a szakrális művészet kereteit, annak határterületén mozogva.
Bodó Csaba szobrai a kétezres évek közepéig lírai, olykor organikus irányzatba illeszkedtek, 2007 táján művészetében azonban mind a formaképzés, mind az anyaghasználat területén markáns változás következett be. A szibériai márvány könnyen alakítható, szinte légiesen könnyeddé formázható anyagát a szobrász nehezen munkálható, fajsúlyosabb bazaltra cserélte. A tökéletesen simára csiszolt, lekerekített formákat durva élek, elnagyolt felületek, a kő természetes alakja váltották fel, valamint az emberi közbeavatkozás hatását érzékeltető vaspántok is megjelentek a szobrokon. Az alkotás elsődleges motivációja már nem a harmónia keresése, vagy a természeti formák mímelése, hanem a kísérletezés. Legújabb szoborkompozícióiban a negatív és pozitív formák egymást ölelő csoportjai felbomlanak, a kiegészítés szimbiotikus rendjét a konstrukció, az ember által létrehozott stabilnak ható, ám mégis rendkívül sérülékeny szerkezetek olykor esetleges tömegei váltják fel. A formakeresést felvállaló és ezt a szobor felületén is megmutató alkotói attitűd a kőtömb természetes alakjának több teret enged, így a kompozíciókban sokkal több a véletlenszerű, a befejezetlenség és a diszharmónia érzetét keltő elem.